Most jön az önmarcangolós rész

Van az a Linda, aki megy, és csinálja, és aki mindighepipozitív, és sokan drukkoltok neki (amiért nagyon-nagyon hálás), és van az, aki most is Hanutát zabál, mert járnak a fejében a gondolatok, és kb. félóránként jut tökéletesen ellentétes következtetésre ugyanazzal a témával kapcsolatban. Lehet, hogy igaza van az (500) Days of Summer (500 Nap Nyár) narrátorának, és nálam is mindenről a szomorú brit zene tehet. Most épp szomorú amerikai zene megy, de ez is olyan angolos. Lehet, hogy hallgatok egy kis Sonar-t, az majd helyre tesz. De azét leírom, mert mindig leírom, csak nem mindig teszem közszemlére, de most egy újabb nagy lépés következik az életemben, és néha kell ez is, nem csak a ’de fasza csaj vagyok’ bejegyzések.

Tamással kezdtünk neki ennek az egésznek. Gyerekkori álmom volt, hogy valahol külföldön éljek, de igazán gyűjtögetni, és tanulni vele kezdtem el. Végül mégis egyedül indultam neki, és egy percét sem bántam meg ennek a lassan nyolc hónapja tartó utazásnak, de akármennyire is jól érzem magam egyedül, néha úgy érzem, jó lenne valakivel megosztani az élményeket. Biztosan számtalanszor leírtam, és elmondtam már sokatoknak, hogy azért is indultam el, hogy kicsit feszegessem a saját határaimat, mert egyre többnek, és fojtogatóbbnak éreztem őket. Ebben is jó úton járok, de a vége még messze van, vagy talán nem is vetkőzöm le minden rossz tulajdonságomat.

Be kell valljam – de lehet, hogy ti is sejtitek már – örülök, hogy páran megkértetek, hogy írjak blogot, mert sajnos akármennyire is szégyellős tudok lenni, ugyanannyira vágyom a figyelemre is. Igen, ez a helyzet, de igyekszem ezen is dolgozni. Jól esik, hogy szurkoltok nekem, hogy valakit érdekel, hogy mit művelek, és mi történik velem, de én is hajlamos vagyok csak a jót kitenni. Szerencsére most tényleg abból jut több, de ettől függetlenül azt is jobban kéne kezelnem, ha épp nem vagyok olyan érdekes, és ennek megfelelően nem is reagáltok olyan lelkesen.

Ha szükségem lenne egy írói álnévre (amire kb. 0.001 % esélyt látok) ezt használnám: Pierre Blamaj (ejtsd: Pier Blamázs – persze kicsit franciás akcentussal). Pierre, mert Néha olyan vagyok, mint a magas szőke férfi, felemás cipőben, a blamázst, meg értitek. Sajnos úgy látom, nem csak narcisztikus személyiségzavartól „szenvedek”, de attól tartok tényleg van egy másik személyiségem is, aki szintén nőnemű, de annyira béna, hogy még a neve sem passzol a neméhez. Viszont ő az, aki minden este leejt valamit, az alsó lakó nagy örömére, aki lelöki a fém lépcsőre a kolléganőm 500 eurós (!!!) ollóját, aki leszeletelte az ujjam végét (nem most, régebben), aki elhagyja a kulcsaimat, aki csak másodjára mert bemenni a tánciskola ajtaján, és számos helyre el sem ment, pedig szerettem volna. Aki lila melírt csinált egy néninek, aki nem talál meg egy címet Berlinben, és aki megkukul, mikor végre találkozik valakivel, akinek már annyi kérdést akartam feltenni. Aztán persze itt rágom magam, hogy hülyének néznek. Pedig valójában nem is azzal kellene foglalkoznom, hogy valaki, akit nem ismerek, és ő sem ismer engem, mit gondolhat rólam.

Attól tartok, Blamaj kisasszony kisebb-nagyobb akciókra mindig is elő fog bújni belőlem. Volt már, aki vele együtt is vonzónak talált. Meglátjuk. Sürgetni nem akarok semmit. Most megint egy új, és még fontosabb szakasz kezdődik az életemben. Türelmesen kivárom, amíg megoszthatom valakivel.

Ami igazán fontos, az ez: Melasz, Manci, Zsuzsi! Múlt pénteken nagyon jól éreztem magam veletek, és nem bántam meg, hogy inkább veletek beszélgettem, és titeket ölelgettelek, de tudom, hogy kb. az óvodás jeleken kívül megint minden rólam szólt. Szóval nyugodtan tessék néha lekeverni két taslit akár itt a virtuális térben is, hogy Linduskó, már megint elfelejtetted megkérdezni a nagy ego trip közepette, hogy mi hogy vagyunk. Pedig érdekel. Őszintén. Ugyanolyan kommunikációs csőd vagyok, mint amiről más kapcsán panaszkodok. Pedig nem tudok eléggé hálás lenni azért, mert mellettem vagytok!

Csókolom!

Ma két bejegyzést is feltöltök. Egy élménybeszámolót Berlinből, meg egy személyesebb hangvételűt. Akit csak a vidám része érdekel, az csak ezt olvassa el. Sokszor leírom, ha nyomaszt valami, de csak ritkán gondolom azt, hogy érdekelne ez bárkit is. Most viszont megint nagyot váltok, úgyhogy úgy gondoltam, itt az ideje nem csak a jó dolgokról írni. Nyilván a negatív érzelmek is befolyásolják az életem menetét, a döntéseimet, halogatásaimat, és ezek nélkül hamis lenne a kép, amit itt magamról mutatok. Kezdjük a kellemesebb résszel:

Élménybeszámoló

Kb. a hónap elején kezdtem el pályázgatni különböző fodrászállásokra Berlinben. Legnagyobb meglepetésemre többen vissza is hívtak, és csak egy valaki tette le úgy a telefont, hogy csak sok sikert kívánt. Mire eljött az utolsó munkanapom, már le is egyeztettem négy interjút, és esetleges próbamunkát, illetve egy pasi kérte, hogy akkor hívjam fel, mikor már ott vagyok. Kedden még dolgoztam 2-ig, 3-kor már indult is a vonatom Stuttgart-ba, ahonnan repülővel utaztam Berlinig. Pár éve nem repültem, úgyhogy nem volt kellemes a felszállás. Mellettem egy japán férfi ült. Gondoltam, nem kérem meg, hogy hadd szorongassam a kezét, még a végén szívrohamot kapott volna. Mikor már egyenesben voltunk, az én idegeim is kisimultak. Berto barátomék lakásában húzhattam meg magam. A barátnője kijött elém a reptérre, és minden este finom vacsorát is kaptam.

Valamiért mindenkinek a szerda lett volna jó az interjúkra, de csak hármat mertem beszorítani aznapra, mert nem tudtam, meddig tartanak majd. Az első egy kisebb magán szalon, kissé sokat beszélő, művészlélek főnökkel. Izgultam az elején, de szerencsére sikerült olyan témákat találnunk, amiről jól el tudtunk beszélgetni, így fel is ajánlotta nekem az állást, hozzátéve, hogy menjek el a többi interjúra is, és úgy döntsem el, tetszik-e a lehetőség. Mosolygósan, és két lépés után vérző sarokkal léptem ki az üzletből. Az sem segített, hogy addigra legalább 35 fok volt, és már sietnem kellett. Az útvonalakat leírtam magamnak, de egy buszmegállót mégsem találtam, így már láttam, nem érek oda időben. Telefonáltam a következő interjúztatómnak, hogy jövök, de kissé elvesztem. Szerettem volna mezitláb tovább menni, de az iroda valami ipartelep szerűségen volt, ahol lehet, hogy még több vérző sebet szereztem volna. Ők egy fodrászlánc több szalonjába kerestek munkaerőt. Olyasmi, mint otthon a Biohair. Ez volt a legkevésbé szimpatikus megoldás, de úgy gondoltam, indulásnak jó lesz, ha nem jut más. Ők azt mondták, menjek el 3 nap próbamunkára, és meglátom, tetszik-e egyáltalán amit látok. Elbúcsúztunk, és robogtam is tovább. Mivel késéssel érkeztem, úgy is távoztam. Ennek köszönhetően lekéstem a közvetlen vonatot, ami a következő interjúm helyszínére vitt volna. Időm viszont volt még, úgyhogy szaladtam az információra, ahol kinyomtatták nekem, mikor, és hol kell átszállnom. Sikeresen megtaláltam az állomást. Magas vasút, ezer ember, 40 fok. a lábaim addigra nagy piros tömböknek néztek ki. Már elöl is fájt, mivel hülyén jártam a sarkam miatt. A hangosbemondó közli, hogy a vonatom pár percet késik. Sebaj, gondoltam, csak két megálló, elvileg 6-7 perc a menetidő, belefér. Majd a hangosbemondó újra közli a pár perc késést, majd újra, és még egyszer. Gyanakodtam, hogy ebből is késés lesz, ezért már előre telefonáltam. Ok, semmi gond, jövök, amikor tudok. A pontos német vasút, aznap csak 25 percet késett, így én is negyed órával később totyogtam be a szalonba. Ez is egy lánc, de sokkal emberibb, és elejétől a végéig te foglalkozol a vendéggel, nem futószalag, viszont csak plázákban vannak. A főnöknő nagyon szimpatikus, vele is jól elbeszélgettem. Az interjú végén felajánlotta, hogy hoz nekem egy szerződést, ha szeretném. Kissé megdöbbenve, de visszautasítottam. Másnap még volt egy interjúm. Megbeszéltük, hogy ha az is meg volt, visszajelzek, hogy döntöttem.

Kifele az első utam egy patikába vezetett. 5 db vízhólyagot, sikerült produkálnom a lábujjaimon, és két vérző sebet egymás alatt a sarkamon. Beragasztgattam magam, és kissé kényelmesebben, de még mindig szarógalamb járásban indultam haza. Sabrina épp otthon volt, teljes súlyával ugrott a nyakamba, mikor elárultam neki mi a helyzet. Még rajtam volt a cipő. Nem esett jól.

Késő délután elmentünk, hogy megnézzük egy kerthelységben a magyar-portugál meccset, aztán este otthon az olasz-írt (Berto és Sabrina olaszok). A pizza, és a társaság sokkal érdekesebb volt a másodiknál.

Másnap reggel elindultam a negyedik interjúra, de sajnos valamit elnézhettem, mert ahol a térkép szerint a 17-es számnak kellett volna lennie, ott a 150-es volt. Elindultam arra, amerre csökkent a számozás, de nyolcvanakárhány után hirtelen egy másik utca kezdődött. Már nem lett volna esélyem visszaérni, így írtam nekik, hogy sajnos ez nem fog összejönni. De akkor már nem is érdekelt annyira a dolog. Az ötödiket fel sem hívtam. Így is nehéz volt a döntés. Végül az első helyet választottam, sok-sok beszélgetés, és pro-kontra lista után. Ott a főnök maga is tanár, és így több lehetőséget látok a fejlődésre, és ami a legjobb, hogy már készül egy fotóstúdió a szalon egyik szobájában, ahol meg lehet örökíteni az alkotásokat, és ha beválok, még egy fotós tanfolyamra is lehetőség nyílhat, bár ez elég távlati terv még. Berto segített egy szép elutasító levelet írni a másik helyre. Azt válaszolták, hogy sajnálják, és ha mégis új helyet keresnék, nyugodtan jelentkezzek. Azért ez így jól hangzik. Nem gondoltam, hogy ilyen simán megy majd. Jövő hétfőn, már kezdem is az oktatást. Majd csak két hét múlva dolgozhatok, addig kiokosítanak mindenből. A környéken biztos sokat fényképezek majd, mert nagyon jó hely. Olyan nyüzsis kis üzletekkel teli utcák, amit szeretek, sok jó kajálda, és egy szép kis kikötő is van a közelben.

Pénteken nem Karlsruhe-be, hanem Magyarországra repültem haza. Elvileg végeláthatatlan buszozásra, vagy vonatozásra készültem a költséghatékonyság jegyében, de kiderült, hogy a kedvenc pesti bulim pont ezen a pénteken lesz, így megint a repülést választottam. Viszonylag hamar túljutottam a csomagfeladás, átvizsgálás tortúrán, és négyszer körbesétáltam a csarnokot, úgyhogy unalmamban leültem, hogy megnézzem a telefonomon a Facebook-ot. Már épp feladtam volna a görgetést, mikor megláttam egy fotót az egyik régi vendégemről, ott, a reptéren. Rögtön írtam is neki, de gondoltam, úgyis összefutunk a sorban. Meg is láttam, mert kimagaslott a tömegből. Kiderült, hogy ő is Berlinben lakik még egy pár hónapig, úgyhogy meg is egyeztünk, hogy elmegyünk sörözni néha, meg persze a haját is levágom. A jegye egy sorral mögém szólt, viszont mellettem nem ült senki, úgyhogy indulás előtt átült mellém. Így mindjárt kellemesebb volt az út is.

A buli összességében jól sikerült, és otthon is jókat fürödtem a medencében. Kezdek tényleg németesen kinézni. Jelenleg tök szőke a hajam, és meglepően barna a bőröm. Mondjuk a németek általában a tengerparton sülnek ropogósra, én meg egy felfújható medencében, de sebaj, az Északi-tenger közel van Berlinhez, akár meg is nézhetem.

Most már pakolászok. Szerdán búcsú a kollégáktól, és a táncosoktól. Hoztam nekik Túrórudit. Csütörtökön feladom a csomagjaim egy részét, aztán pénteken két nagy táskával felülök egy távolsági buszra. Egy magyar házaspárnál fogok két hónapig lakni, és közben keresek kiadó szobát. Attól tartok, ez nem lesz olyan egyszerű, mint a munkakeresés, de két hónapnak elégnek kell lennie. Vendégágyat egyelőre nem tudok felajánlani, de ha valaki Berlinben jár, jelentkezzen be! Szívesen körbevezetem.

Kevésbé vidám folytatás a következő bejegyzésben.

Annyi mindenről akarok írni, hogy nem is tudom, mivel kezdjem. Lehet, hogy többször kéne rávenni magam, hogy rövidebb bejegyzéseket írjak, de azt is tudom, hogy a beszédkényszerem gyakran átcsaphat íráskényszerbe, ami megint csak nem vezet jóra. Mármint rövid bejegyzésekre biztos nem.

Egyébként egy csomó nem fontos, csak feltehetőleg érdekes történésről számolnék be, és egy fontosról, úgyhogy ha valakit az érdekel, az tekerjen a legaljára.

A nem annyira fontos dolgok

Két héttel ezelőtt sikerült összehozni a vacsit Chrissy kolléganőmmel, és a barátjával Stefan-nal. Chrissy-t nagyon szeretem. Kicsi, kerek, és olyan életkedv van benne, mint kevesekben. Már az is vicces, ahogy tüsszent. Ha nevet (és ez sokszor előfordul) az egész üzlet vendégestül, fodrászostul röhög, mert nem lehet nem vele nevetni. Ehhez van egy szintén nem besavanyodott barátja, úgyhogy jól sikerült a lecsó kísérlet. Még sosem ettek ilyet, de akarnak még. Egy sima kolbászos verziót, meg egy tojásosat csináltam nekik. Vasárnap kb. 4 órát bicikliztem. Le kellett dolgozni a fehér kenyeret kolbásszal, meg az idő is jó volt.

A következő héten csütörtökön ünnepnap volt, Fronleichnam, azaz úrnapja. Nem dolgoztunk, és csodaszép idő volt, úgyhogy elmentem biciklizni egyet a környéken, no meg jóval távolabbi környéken is. Korábban már bemerészkedtem a városba is biciklivel. Nem teljesen a belvárosba, de mindenképpen beljebb, mint ahol én lakom. A főpályaudvarnál gyakorlatilag olyan biciklitárolót találni, mint a pesti belvárosban parkolóhelyet. Csináltam is pár képet. Plusz leültem a folyópartra (ami nekem inkább patak szélességű, de ők folyónak hívják), és jó sokat németeztem. Hiába, bele kell húznom, de erről majd később.

Ez egy galéria lecsó előkészületekkel, és szép tájképekkel: 

Vészesen közeledik júni 18. A nap, amikor hosszú idő után, újra színpadon fogok táncolni. Az egyik táncos társam szülinapi buliján fogunk egy koreográfiát eltáncolni a vendégeknek, akik kb. 60-an lesznek. Na, erre azért nem számítottam, mikor megtaláltam ezt a tánciskolát. Videó természetesen készül majd, de nem biztos, hogy megmutatom nektek. 

A fontos dolgok

De már a címben úgyis elárultam. Szóval igen, felmondtam. Mégpedig azért, mert úgy tűnik, szépen szedem a sátorfámat, és teszek még egy lépést az álmom felé. Ami Berlin természetesen, de ezt ezerszer leírtam már.

Egyszer már írtam is egy bejegyzést arról, hogy március végén, egy szép csütörtöki 12 órás műszak után leültetett az én drága főnököm, és bejelentette, hogy három hónappal meghosszabbítja a próbaidőmet, mert nem 100 %-ig elégedett velem, és ez egy elit szalon, ahol csak a 100 % az elfogadható, meg néhány vendég aggódik, hogy nem értem meg őket. Ezt aztán nem osztottam meg veletek, mert féltem, hogy esetleg a fülébe jut, mit is tervezek ezután.  A három hónap valójában csak két hónap volt, mert a rendes próbaidőm csak április végén járt volna le, de akkor is plusz két hónap további bizonytalanság. Körbekérdeztem berlini ismerősöktől, hogy ők, illetve az ő ismerőseik hogy látják, lehet-e ott nyáron fodrászmunkát találni. Több irányból is pozitív visszajelzés jött, ezért erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, nem ragaszkodom az első tervhez, és az újabb próbaidő végén kilépek. Felmondtam az albérletemet is (amibe március elején költöztem be, juhéjjj). A tulajok meglepődtek, de rendesek voltak. A bácsi még azt is kitalálta, hogy a felesége kérdezze meg, nincs-e szabad hely az ő fodrászánál, de nekik is mondtam, hogy ha már újra munkát kell keresnem, azt már nem itt szeretném. Végül azt mondták, hogy ha találok valakit a helyemre, visszaadják a 3 havi kauciómat, és nem kell lelaknom a felmondási időt. El is küldtem egy helyi magyar egyesületnek, hogy júliustól kiadó a lakás, amire szép számmal jöttek is a megkeresések. Végül tegnapelőtt este egy kedves magyar hölgyemény aláírta a szerződést, így tehát júli 1-től hivatalosan is hajléktalan vagyok, és még örülök is neki.

Elkezdtem önéletrajzokat küldözetni, ketten fel is hívtak már. Sajnos csak gyorsvágó szalonok, de kezdetnek ez is megteszi majd. Júni 22-től három napot leszek Berlinben. Addigra megpróbálok minél több interjút, vagy próbamunkát lebeszélni. Ha a három nap alatt nem jön össze semmi, akkor megyek a Mekibe. Ahhoz, hogy normális szállást találjak, kell a munkaszerződés. Úgyhogy kénytelen leszek. De ott még ez sem bánnám. Természetesen csak átmeneti megoldásnak, de a küszöbön már nem fordulhatok vissza.

Pénteken már elárultam a kollégák többségének, hogy felmondtam. Egyenként ordították az arcomba, hogy WAS? Van aki érti, van aki nem, hogy miért is vágyik valaki egy ekkora városba. Ők ezt a nyugit szeretik. Van, akinek már Karlsruhe is túl nyüzsgő. Azt hiszem, ő tényleg bajban lenne a Nagymező utcában egy péntek estén. Én viszont alig várom. Az agyam egyelőre úgy tűnik, blokkolta a ’jujj, mi lesz, ha’ kezdetű kérdéseket. Tökéletes nyugalommal csinálom a dolgomat, bár egyelőre se munkám, se lakásom Berlinben, és lassan itt sem lesz, de persze az anyagi részt már megoldottam erre az esetre is. Kicsit költségesebb lenne, ha nem találok rendes kiadó szobát, csak egy ún. Wohnen auf Zeit-ot, ami berendezett lakásokat jelent, amiket rövidtávra adnak csak ki, de ha más nincs, ez lesz a megoldás. Írtam már a Berlini Magyarok Facebook csoportba, keresgélek hirdetésekben is, és reménykedem, hogy továbbra is minden olyan simán megy, mint eddig. Tavaly ősszel elkezdődött a sikerszériám, és azóta meg sem állt. Még ezt a próbaidő hosszabbítást is pozitívan fogom fel, mert ezzel csak közelebb kerültem a lehetőséghez, hogy tényleg ott éljek, ahol szerettem volna. Szorítsatok, és ha van ötlet, vagy ismerős Berlinben, kérdezzetek rá légyszi, hogy tudnak-e kiadó szobáról. Egy fodrász lakótárs mindenkinek jól jön.

Csókolom!

Most nem írok sokat, mert nem sok minden történt. Volt takonykór, amit a gumicukor formájában bevitt vitaminok jól meggyógyítottak, ha épp nem esik, biciklivel megyek dolgozni, most meg pünkösd van. A szerencsésebbek a WGT-n mulatnak, én itthon ülök kanapén, és gyakorlatilag semmi mást nem csináltam egész nap. Ok, zenei műsorokból tanulom a nyelvet, ami viszont tényleg egy élmény, mert már a nagy részét értem. Néhány szót ki kell csak szótáraznom, de megy. Ugyanígy, a gyakorlás miatt nézem a Germanys Next Topmodel-t, amiben az egymás vérét szívjuk részeket szépen átugrom, és mégis csak anyanyelvi németet hallok. Na jó, meg a fotózások miatt is nézem, mert hiányzik az a világ. Reméljük, ha már nem itt leszek erre is lesz megint lehetőségem. Itt kerestem csoportokat a neten, de nem találtam semmit.

Ki akartam egyébként menni a városba, meg biciklizni egyet, de olyan vacak az idő, hogy nem volt kedvem hozzá. Most épp egy tecno podcast-ot hallgatok, amit megosztottam a Facebook-on is korábban. Jó aláfestés a pötyögéshez. Tudom, furán hangzik tőlem, hogy techno, de ne valami ’90-es évek printyiprüntyire gondoljatok. Majd, ha visszahallgatható lesz, megosztom, hátha valakit érdekel. Az első egy órát mondjuk csak részletekben hallgattam, mert az nekem is fájt, de így a második óra felénél már igen jó. Nahát, nahát, gondolhatja néhány barátnőm most, de tényleg az, na… és sokan most azt sem tudják, miről beszélek, de ezt nézzétek el nekem!

Ez valamelyik hétköznap este jött ki belőlem:

Néha tényleg sírva tudnék röhögni magamon. Tudom előre, hogy mi lesz a vége, de akkor sem változtatok. Van, amikor ülök a kanapén, ölemben a laptop (könyvön – mielőtt pár nerd a szívéhez kapna), fülemben fülhallgató, és túl jó a zene (ez esetben Monolith/Live in Riga). Az ablak nyitva, de már esteledik, és kezd hűvös lenni. Elérhető távolságban se pulcsi, se takaró. Amikor a fázás eléri a kritikus pontot, és rájövök, hogy a vacsim maradéka is kint maradt az ajtótlan konyhában (=kajaszagban alvás), el kell határozzam magam. De olyan jó a zene. Sebaj, azért van laptopom, hogy helyet változtathassak vele. Óvatosan felkászálódok, és biztonságban megteszem az öt métert a konyháig. Közben mantraként ismételgetem: Nem eszel, csak elrakod, nem eszel, csak elrakod… A konyhához érve megcsap a (kivételesen) sült bacon illata, és meglátom a zsírjában megsütött friss spárgát. Laptop le a konyhapultra, de itt már az egész el van b*szva… a következő negyed órában mezitláb állok a konyhapult előtt a kövön, majszolom a bacon-t, és a spárgát, közben hevesen bólogatok a zenére, és néha még eszembe jut, hogy ’tutira le fogod rántani a pultról’. Az egyetlen, ami ebből az állapotból kizökkenthet, és meg is teszi: hideg a kő, banyek, már pisilni is kell…

A laptop túlélte. Ennyit a dumából, jöjjenek a képek!

A legfontosabb fotó. Egy kedves kis barátnőm nekem ajándékozta a baglyát, mert tudja, hogy szeretem őket. Megígértem, hogy sokat fog utazni velem. Hát, íme az első állomás. Virág Karl mellett lakik a polcomon. Köszönöm szépen, Fanni Tulipán!

Karlsruhe-ben, és Ettlingen-ben is szépségesek a magnóliák

Ezzel a kis haverral majdnem minden reggel találkozom munkába menet

A távolabbi környékem, Karlsruhe-Rüppurr

Ez csak egy érdekesség, amit itt sok helyen látni, leginkább hátsó udvarokban. Régi házakhoz pluszban épített erkélyek. Nekem nagyon tetszik

Ez pedig a tegnap estém, plusz egy zsacsi gumicukor (egy adagban elpusztítva). A hab sokkal szebb volt, de mire némi fényt talált a telefonom, már leapadt sajnos.

Csókolom!

 Olyan régen írtam, hogy már tényleg ég a pofám. De most nekiálltam, és bepótolom a lemaradásomat.

Utaztam

Jártam Stuttgart-ban, és mellette Waiblingen-ben. Utóbbiról nem sokat mondhatok, mert egy panzió néven futó munkásszállón, és egy vasútállomáson kívül nem sokat láttam belőle, de Stuttgart azt hozta, amit vártam. Nyüzsis nagyváros, szép régi házakkal, emlékművekkel, kastélyokkal és borzalmas, ám pont emiatt érdekes szocreál építményekkel. Jó lett volna, ha a véletlen oda sodor, és nem pont Karlsruhe-be, de így alakult, és így legalább biztosan tovább is állok a végén. De ezt már sokszor leírtam.

Pár kép Stuttgart-ról

Hazajöttem

(Ezt még Pesten írtam, de szerencsére Melasz barátnőm üzent, hogy vár náluk sör behűtve, és persze Túrórudi, úgyhogy végül elindultam, és éjjel már rózsaszín bicikliket fényképeztünk a Körúton nagylányos dolgokról beszélgetve. Megérte)

 Végre itthon. Nagyon vártam már. Fél év hosszú idő – bár visszatekintve három hétnek tűnik – jól esik újra találkozni a régi barátokkal, családdal, és a várossal. Persze, Etyeket is jó volt látni, szép kis falu, de egy hét pont elég belőle. Az igazi szerelem a város. A Város. Karlsruhe szépséges, ám túl nyugis hely. Habár nem itt születtem, így fél év távollét után tényleg azt mondhatom, hogy pesti lány vagyok. Mivel – egy kisebb megszakítással – már középiskolától kezdve itt éltem, azt hiszem, ezt nem vitathatja el tőlem senki. Budapest gyönyörű az összes kutyaszarral, és félbolonddal együtt. Ma csak úgy bolyongtam a belvárosban, és egy kicsit megfájdult a szívem, hogy hamarosan itt kell hagynom újra, de sajnos a várost nem vihetem magammal. Márpedig vissza kell mennem, hogy továbbvigyem, amit elkezdtem. Haladok a célom felé, és tudom, hogy az még ennél is jobb lesz. Jobb, mert a várost ugyan imádom, de az egyik ok, amiért elhagytam sajnos nem változott, és ezt már Karlsruhe-ben a képembe vágta az univerzum. Egy Budapestre tartó távolsági buszon ugyanis könnyen előfordulnak magyar utasok, akik magyarul beszélnek. Innentől lesz problémás a dolog. Ahogy elindultunk, rájöttem, hogy milyen áldás külföldön élni. Az ottani tömegközlekedésen ugyanis csak akkor értem, hogy ki-mit beszél, ha én akarom. Ha nem szeretném, egyszerűen kizárom. Na, ez az, ami a magyarral nem megy, pedig olyan erősen próbáltam…. Jön tehát a megoldás, 15 óra zenehallgatás. Ezzel nincs is gond. Van egy kőkorszaki mp3 lejátszóm, ami nemhogy útközben, de azóta sem merült le, ráadásul úgy néz ki, mint egy játéktelefon, tehát ellopni sem jut senkinek eszébe. A gond ott van, hogy néhány kedves utastárs az elfogyasztott útisörök mennyiségével arányosan lesz egye hangosabb. Maradjunk annyiban, hogy a legjobb zene is fáj, ha reggel hatkor – szerencsés esetben – kétórás szakaszokban történő alvás után maximum hangerőn üvölt a füledbe, hogy elnyomja, amikor az exrendőr, most biztonsági őr jogi nyelvezettel próbálkozva fejti ki a véleményét a német kormány menekültügyi politikájáról. Imádom, hogy nem perfekt a németem….

Ez már ismét Karlsruhe-ból írva:

Ha a csütörtök ennyire jó volt, akkor a péntek/szombatra nem is lehet szavakat találni. Délelőtt jó sokáig aludtam. Most bevallom, Emese, te ébresztettél a telefonoddal, és kb. 10 perc alatt szedtem össze magam, hogy még odaérjek, és beszélgethessünk Orsival. Ezért is voltam olyan zöld. Jó volt régi vendégekkel, és barátokkal találkozni a szalonban, de még jobb volt, hogy estére összegyűltek a csajok a szuper kis lakásban a 60-as évekből az Ó utcában, ami már annyi mindent látott, és annyi jó mulatság színhelye volt, habár csak rövid ideig laktam ott. Visszaidéztétek nekem az utolsó esték hangulatát, és azt, hogy miért is imádtam a belvárosban lakni. Meg, ahogy már tegnap privátban is megírtam néhányotoknak: Egyszer biztos lenyugszom, és örömömet lelem a kevésbé megrázóan jó élményekben is, de nekem Pest az veletek Pest... így

A szánalmasan öreglányos mennyiségű alkohol elfogyasztása után átmentünk a Kis Á-ba. Igen, arra a bulira, amit a legjobban vártam, amiről a ’Zene’ című bejegyzésben ömlengtem egy sort. Végre, nem csak 986 km távolságból hallgattam az eseményhez kitett zenéket, hanem táncolhattam, és én táncoltam is. Reggel kb. fél 5-ig. Mondjuk akkor már egy egyébként rendkívül kedves lány lenyugdíjasozott, de én akkor is élveztem. Aztán felébredtem. De minden történetet nem oszthatok meg veletek, kedves Olvasók.

Az út visszafele rendben volt. Kissé zaklatott indulás után hamar lenyugodtam, és egész emberi időben ideértünk az unokatestvérem autójával. Csak az osztrák-német határon álltunk kicsit a dugóban, de minket nem ellenőriztek sehol.

Ma azért nehéz volt visszazökkenni a munkába, és újra csak németül beszélni. Pár nap, és gondolom, visszarázódok az itteni hétköznapokba, de az biztos, hogy még jó ideig zsongani fog a fejemben ez a kis kirándulás.

Csókolom!

Tele a pocakom, tiszta a fürdőszobám, úgyhogy úgy döntöttem, leülök, írok egy kicsit. A háttérben IAMX szól, jól érzem magam. Mondjuk, mindenhol máshol kupi van, és mert a cuccaim felét még nem pakoltam ki, de annyi szekrény van itt, hogy nem győzöm lemosogatni a polcokat. Meg lusta is vagyok. Ezt be kell vallanom. De térjünk is át az élménybeszámolóra. 

Költözés

A költözés gyorsan és flottul lezajlott. Pár napig egy felfújható matracon aludtam, amit az ágyrácsra tettem, hogy ne a földön aludjak.

Kuckóm, az első pár estére: 

Azóta jelentős javulást mutatnak az alvási körülményeim. Rendeltem az Amazonon (tudom, tudom, emberkínzók, szégyellem is magam) egy felfújható kanapét, ami kétszemélyes ággyá alakítható, és nemsokára megérkezik az igazi matracom is, amit már tényleg az ágyra tehetek. Rendeltem két takarót is, ami környezetvédő, mert újrahasznosított pet palackokból készült a tölteléke, ami fincsi puha, és meleg. Azért ruháztam be ilyesmire, mert húsvétkor meglátogat Berto barátom Berlinből a barátnőjével, de persze később is jól jönnek ezek a dolgok, ha esetleg más barát is itt éjszakázna. Igen, ez egy célzás volt. Gyertek nyugodtan! Itt már csak hozzám, és a rendkívül szigorú házirendemhez kell igazodnotok.

Fényképeket is csinálok majd, de most még tényleg mindenhol táskák vannak. Csináltam viszont képeket a kilátásról, és a kincsekről, amiket egy turkálóban, és egy rendes lakásfelszerelés üzletben vettem a konyhába.

A kakasos bögre annyira ronda, hogy muszáj volt megvennem. Az evőeszközöknél a kis merőkanálba zúgtam bele, ezért válogattam hozzá illő kanalakat, és villákat. Kést sajnos csak töröttet találtam, de vettem helyette egy nyuszis kenőkést. Szeretem ezeket a boltokat. Minden van bennük, de tényleg. Használt bútortól kezdve, ruhákon át, az ékszerekig, és még elektronikai cikkek is vannak. Az egész 12 EUR-ba került. Szerintem megérte. Edényt azért jót akartam venni, úgyhogy az maga volt 12 EUR, meg vettem két szuper kést is leárazva.

Szórakozás

A hétvégém durván sűrűre sikerült. Szombaton nagyon sokat dolgoztam. Szerencsére csak háromig. Gondoltam alszom egyet, az este előtt, de persze nem sikerült. Ettem valamit a városban, vettem egy-két dolgot a lakásba, és már hopp, este is lett, és indulhattam is. A ZKM-ben (Művészeti, és médiatechnológiai központ) voltam egy koncerten, ami zseniálisra sikerült. 4D hangzással kísérletező elektronikus zene szólt, illetve igazából sokszor csak hangok, de azok mindenhonnan. Még sosem voltam ilyen koncerten. Először mindenki mászkált, majd egyre többen leültünk, a végén már a fele társaság feküdt.Tudom, hogy ezzel embereket lehetne kínozni (szerintem használják is), de számomra ez olyan élmény volt, amit soha nem felejtek el, és szeretném még jó párszor átélni. Koenraad Ecker volt az egyik fellépő. Ő már fesztiválokon is kísérletezik ezzel a hangzással, úgyhogy van remény, hogy elterjed ez a technológia is. 

Csak erős idegzetűeknek:

Vasárnap pedig a főnökkel, és a kollégákkal utaztunk Düsseldorf-ba, egy szépségipari vásárra. Sajnos a városból nem láttam semmit, sőt a háromórás úton a környékből sem, mert Németországot be lehet úgy utazni, hogy csak autópályát, és zajvédő falat látsz, a kiállítás pedig egy olyan csarnokrengetegben volt, mint nálunk a BNV a városon kívül, csak míg nálunk a Beuty Forum egy Syma csarnokot tölt be, itt egy szolgáltatásra jut egy Syma csarnoknyi hely. No igen, kicsit nagyobb ország. Vásárolni sajnos nem tudtam, mert most a bútor fontosabb, de szereztem egy Paul Mitchel táskát. Az van rá írva, Paul Who? Nem csak, hogy jó termékeik vannak, és környezetvédők, még humoruk is van. Imádom őket. Nagyon élveztem, de jól el is fáradtam. A többieknek nem volt sürgős a hazajövetel, mert ők nem dolgoznak hétfőn, de nekem elég nehéz volt másnap, mivel 11-re értünk haza.

Ezen a hétvégén pihenek. Illetve egy kicsit takarítottam azért, és főzök még egy jó borsófőzeléket, aztán jöhet a Two Broke Girls maraton, amit otthon Az Élet Csajos Oldala címen vetítenek valamelyik kertévében. Otthon még nem érdekelt, mert jó szokásukhoz híven a tévében a legbénább poénokkal reklámozták a sorozatot, de itt angolul nézem (egy-két rész csak németül van meg a neten, de a német szinkron pocsék), és az zseniális. Borsófőzi, helyi fehér bor, és mogyorós csoki, szép este lesz. Nektek is hasonló jókat kívánok!

Csókolom!

Ma rövid leszek, mert csomagolok. Csomagolok, mert holnap KÖLTÖZÖK - jippijéééé! Olyan gyorsan ment, hogy el sem hittem, de találtam egy cuki 30 m2-es lakáskát konyhával, pici káddal, kifizethető bérleti díjért. Igaz, ennek az az ára, hogy lemegyek a térképről, de legalább "a városban maradok". Lényeg az, hogy 3 megállóra van a munkahelyemtől, de még Karlsruhe-ben, tehát ha éjjel netán taxiznék, legalább a vidék-felárat nem kell kifizetnem. Ami a legviccesebb az egészben, hogy a lakótársam segít majd költözni. Bérelünk egy kocsit, és elvisz vele. Itt nagyon olcsó az autóbérlés. Sokan is használják, mert rengeteg ember jár hétköznap biciklivel, és csak alkalmanként van szükségük autóra, akkor meg jó a bérelt is. Szeretem ezt a gondolkodást. Valahogy így kéne otthon is csinálni - szerintem. Persze, ez egy jóval kisebb város, mint Pest, de északabbra nagyobb városokban is működik a biciklis kultúra. No mindegy, azért halad ez is odahaza. Áprilistól én is azt tervezem, hogy bringával járok majd dolgozni. Talán akkor már nem lesz ilyen sötét esténként, és nem rabolnak el az ufók a szántóföld közepén. Ott megy ugyanis a bicikliút Karlsruhe és Ettlingen között. Klaudiára visszatérve, tényleg rendes tőle, hogy segít, és úgy néz ki, hogy örül is annak, hogy én örülök az új lakásnak. Alapvetően tényleg rendes emberke, csak kicsit rosszban van magával, és időnként az alkohol ezt áttolja másokra. Azért szorítok neki, hogy ez megváltozzon.

Apropó alkohol. Végre sikerült, először az ittlétem során eljutnom bulizni. Az már igazából mindegy is volt, hogy milyen buli, csak mehessek végre. Hát, sikerült egy '90-es évek party-t kifognom, de már nagyon táncolhatnékom volt, úgyhogy szégyenszemre úgy nyomtam a Back Street Boys-ra, mint 12 évesen SE. Néhány kolléganőmmel, és az ő barátaikkal mentem egy régi vágóhídra, amit ma mindenféle kultúrtevékenységre használnak, és vannak bent szórakozóhelyek is. Jó pesti szokás szerint későn kezdtem el készülődni, úgyhogy egy órát késtem a megbeszélt 8 helyett, de én jártam jobban. Mikor odaértem, kb. 3000 (igen, háromezer) ember állt kígyózó sorban a bejárat előtt. Felhívtam a kolleginát, hogy nem látok esélyt a bejutásra, de kiderült, hogy még ők is a sorban állnak. Mégy egy óra várakozás után kijött egy emberke egy kattogtatós számolókütyüvel, majd bejelentette, hogy innen balra, még befértek, a többiek mehetnek világnak. A többiek addigra csak többen lettek, és az innen balra lévőkbe mi még kb. pont befértünk. Engem még elegánsan átemelt a tömegen egy hegyomlás biztonsági őr, mert kissé leszakadtam a lányoktól. 150 cm magas másik kollegina megy sikeresen átfúrta magát utánam. Persze őt nehezebb lenne felkapni. Amilyen pici, olyan kerek, de ő az egyik kedvencem. 

A buli egyébként jó volt, de fiatalabb olvasóim figyelmébe ajánlom a következő történet tanulságát. Sose hallgassatok egy 150 cm-es fodrászlányra, ha azt ordítja a fületekbe: Na, csak még egy utolsó Jägermeister-t! Ne, soha! De tényleg! Az történt ugyanis, hogy jött egy Die Ärtzte szám, amit mindenki úgy énekelt együtt, mint náluk kb. az Afrikát szokás a KFT-től. Nagy ölelkezések, tartjuk egymás szájához a nemlétező mikrofont, stb. Egyszerűen, ez olyan mindenki szereti, és együtt vidám pillanat volt. És akkor ért fel a fejembe a Jäger. Aki ismer, az tudja, hogy alkohol hatására bármikor képes vagyok a legnagyobb röhögés kellős közepén sírva fakadni. Aztán még 10 perc, és ugyanolyan vidám vagyok, de ettől még megtörténik. Na, itt is eljött ez a pillanat. Honvágynak nevezném megint csak. Jó lett volna, ha én is tudom a szöveget, jó lett volna, ha már úgy énekelhetném én is, mint ők. vagy egyszerűen jó lett volna ugyanez az otthoni barátokkal, és a mi zenénkkel. Leszaladtam tehát a mosdóba, hogy megmosakodjak egy kicsit, de nem tudtam bemenni, mert egy szépséges fiú utánam szaladt, és mondott valamit, amit nem értettem aztán megkérdezte, honnan jöttem, mondtam Ungarn, és ő azt válaszolta angolul, hogy kicsit ő is magyar. ÉN ÁLLAT, MEG MÉG MINDIG BŐGTEM, és arra már nem emlékszem hogyan, de elváltak útjaink. Szóval, kedves olvasók, ne igyatok többet a kelleténél! Verem a fejem a falba azóta is. Persze univerzumhívő barátaim most azt mondanák, hogy ennek is biztos meg volt az oka. Nem kellett beszélgetnem ezzel a sráccal, nem is volt olyan szép, és biztos nincs is tökéletes alakja, csak az a hülye Jäger, az mutatta olyannak, vagy tényleg olyan szép, de egy aljas állat, aki ki akarta használni az ártatlanságomat (háhá). Azért én verem a fejem a falba.... A bulinak egyébként az vetett véget, ami mindig, mindenkor megtörténik. Valakinek a pasija túl sokat beszélgetett valakivel, részeg ordítozás az udvaron, vegyétek ki a kabátokat a kocsiból, mert mi hazamegyünk. Van, ami nem nemzetiségfüggő. Ja, és nem velem beszélgetett túl sokat, mert én még azzal sem beszélgettem, akivel jó lett volna.... Verem a fejem a falba...

Most megyek pakolni még. Ha lesz erőm szerdán írok még, ha nem, akkor majd a hétvégén.

Csókolom!

Utóirat: az előnézet gomb helyett az Index I betűjére nyomtam rá véletlenül. Az első dolog, amit megláttam, egy transzparens volt, amire ez volt írva: more sex yes. Ez is a sors keze? És fityiszt mutat? ...... Verem a fejem a falba...

Hát, elkészült. A nagy terv, amit hónapok óta festegetek magányosan a kis szobámban, tegnap testet öltött. Négyórányi szurkapiszka, és már kész is voltunk, de minden fájdalmat megért.

Már sok-sok éve szerettem volna tetoválást, de sosem tudtam, mi lenne az, amit életem végéig magamon viselnék. Nem akarok üzenni vele semmit, nincs jelentése számomra, és nem is szerettem volna valami nagy bölcsességet felvarratni, de be sem akartam állni a sorba a baglyos, madaras, cseresznyevirágos - egyébként sokszor gyönyörű – tetoválások mögé. Inkább kivártam, míg találok olyan inspirációt, amiből kiindulva szerény képességeimmel is készíthetek egy tervet, egy kiindulási alapot. Mint oly sok mindennel az alkotás terén, a rajzolással is felhagytam egy ideje, de ez a tervezgetés arra is jó volt, hogy újra felfedezzem, milyen jó érzés is ez. Ki tudja, talán újra szokásommá válik, ám sajnos festeni sosem tudtam. Sebaj, a ceruza is tökéletesen megfelel. Remélem, visszajön majd az is, amikor nem azon őrlődöm, hogy áh, nem megy ez már nekem, hanem ugyanúgy át tudom adni neki magam, mint régen, és ahogy a táncot is élvezem a mai napig.

A terv tehát meg volt, de kellett hozzá valaki, aki átülteti a valóságba. Kerekes Csabi barátomra gondoltam először, de ő Hamburgban él, és az innen azért elég messze van. Kértem tőle tanácsot, hátha ismer itt valakit, akit szívesen ajánlana, de nem jártam szerencsével. Persze betervezhettem volna egy utazást hozzá, úgyis kíváncsi vagyok a városra, de a próbaidőm még elég hosszú, és, ha egy terv megszületik a fejemben, azt azonnal akarom. Ez nagy hibám, de így működöm. Igyekszem dolgozni rajta, de a fejlődéshez idő kell. Áhhh, a huszonegyes csapdája….

Nem tehettem mást, elkezdtem nézegetni a helyi szalonok honlapjait, és rátaláltam Ted-re. Elsősorban az volt a fontos a keresgélésben, hogy az illető tudjon egyenes vonalat tetoválni, és akvarell-hatást kelteni. Amint a példa mutatja, sikerült jól választanom, de nem is én lennék, ha nem lett volna valami meglepetés még a történetben.

A képek alapján eldöntöttem, hogy bemegyek, és megkérdezem, hogy mi-hogy megy, mennyi idő, mennyi pénz kell hozzá. Először megálltam az ajtó előtt, de túl sokan voltak bent, ezért elmentem, és ittam egy idegnyugtató forrócsokit. Tudom, hogy irreális gátlások ezek, de sajnos léteznek. Erre is jó ez a „kis kiruccanás” itt Németországban. Bátorságfejlesztés kúra. Mindenkinek ki kéne próbálnia. Egy tündéri fekete lány segített nekem először. Megmutattam a béna kis festményem, rögtön tudta, mit szeretnék, és azt mondta, ő is pont Ted-et ajánlotta volna. Éreztem, hogy jó úton vagyunk. Néztünk egy időpontot hozzá, hogy átbeszélhessük a részleteket. Szerda délben meg is érkeztem a szalonba, ugyanolyan gyomorideggel, mint az első alkalommal. Megkérdezték, beszélhetünk-e angolul, mondtam, persze, az nekem is jobb lenne. Ted nagy lelkesedéssel, és gesztusokkal magyarázta, melyik vonal nem lesz jó úgy, ahogy azt én elképzeltem, én meg folyamatosan azon gondolkodtam, milyen ismerős ez az akcentus, úgyhogy megkérdeztem, úgy mégis, honnan került erre a tájra. Naná, hogy magyar. A világ kicsi, vagy csak baromira szét vagyunk szórva benne. Innentől a kommunikációnk meglehetősen javuló tendenciát mutatott. Újabb időpontválasztás, és viszlát három nap múlva.

 Olyan gügye vigyorral, és szökdécselésekkel mászkáltam az utcán egész szerda délután, mint Pharrell Williams a Happy című számban, hogy minden szembejövő megnézett magának. Szegény bolond, de legalább boldog. Na jó, azért nem táncoltam, de szerettem volna.

És akkor eljött a nagy nap. 8-tól 3-ig meló, aztán futás a vonathoz. Totális para, és még anyukám sem küldött pálinkát a karácsonyi csomagban – tutira ott fogok meghalni. De bementem. Nyomtatványkitöltés, és egy kis várakozás után már kezdtük is. Az elején nem is fájt annyira. Egyébként szerintem egész jó a fájdalomküszöböm, de azért aggódtam emiatt is. Eleinte arra gondoltam, hogy ha ez így megy, jöhet itt még jó sok másik is a jövőben. Na, ez kb. a 2. óránál bukott meg, amikor már eléggé fáradt voltam ahhoz, hogy elkezdjen fájni, de úgy rendesen.  Némiképp oldotta a hangulatot, hogy tudtunk magyarul beszélgetni, bár nem akartam zavarni az alkotásban. Meg mocorogni sem, de mikor ilyen mondatok hangzanak el, ki az, aki nem röhögne:

Én: Kicsit ég, de gondolom, ez normális

Ted: Ne hülyéskedj, persze, hogy ég, épp szalonnát sütögetek rajtad

 Aztán persze megbeszéltük, hogy ez kicsit másképp jött le, mint aminek szánta, de szerencsére itt már pont nem az egyenes vonalaknál tartottunk, úgyhogy lehetett egy kicsit nevetni is.

A végén rajzolással, előkészületekkel együtt négy óra lett belőle, de tényleg megérte, és ez így volt jó, ahogy volt. Most itt ülök a szobámban, és gyógyulgatok. Nem fáj, nem viszket… még. De közben szól a Keluar végtelenítve, és alig várom, hogy felkerüljön a Facebook-ra egy szebb kép, is.

Ja, és végre itt is esett a hó, de kit érdekel ez most? 

Az előző rövidre sikerült bejegyzés után jöjjön egy hosszabb lélegzetvételű darab.

Jelenlegi körülményeim: rohadt vacak idő van nálunk. Már itt sincs olyan jó idő, mint karácsonykor volt, bár az otthonihoz képest még mindig melegnek mondható. Viszont két napja esik egy esőnek nem is nevezhető szmötyi, ami igencsak elveszi az ember életkedvét. Emellett furcsa, hogy ilyen sok időm lett hirtelen, és nem is tudok vele mit kezdeni. Két napja délutánig alszom, és az említett időjárási körülményekből kiindulva, be is vagyok zárva a lakásba. Azért megnéztem egy jó kis filmet tegnap este (Eredet – igen, Leo, és tényleg jó) és szilveszter éjjel megrajzoltam a tervet a nagy tervhez, amit csak néhány kiválasztott ismer még, de reméljük, hamarosan nyilvánosságra hozhatom az eredményt. Egyébként jelentem, honvágyam van. Gyors volt? Nem tudom. Biztos csak a nincs kedvem semmit csinálni hangulat miatt van, de tényleg hiányzik Pest, meg az a sok ember, akivel az utolsó egy hónapot töltöttem. Lehet, hogy túl intenzív is volt az az egy hónap, és lehet, hogy nem is vágytam volna el otthonról, ha mindig olyan lett volna a hangulat körülöttem, mint akkor. Kicsit visszahozta a 26-28 éves korom körüli időszakot. Még egyszer köszi, Gyerekek!

Persze, ez nem azt jelenti, hogy megbántam volna, hogy kijöttem. Most egy kicsit mélyrepülés van, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is. Egyébként pedig ez úgyis csak egy állomás. A cél Berlin. Ha már lesz elég munkatapasztalatom, és jobban megy a nyelv is, elviszek egy kis ízes bádeni tájszólást a fővárosba, hadd szörnyülködjenek.

Karácsony

A munkáról ne is essék sok szó. Az utolsó két hét pokoli volt, de ilyen a fodrászélet. Ennyi információ elég is lesz. Dec. 24-én még dolgoztam délelőtt. Kb. 1-ig voltak vendégek, utána bent maradtunk még a kollégákkal egy kis ajándékozásra. Mi megajándékoztuk a főnököt, és ő is minket. Nem is akárhogyan. Egy egész nagy táskányi kozmetikummal, parfümmel, étterem kuponnal, alkoholmentes pezsgővel, és fodrászkellékkel. Az estét a lakótársammal, és a fiával töltöttem, akit Bélának hívnak. Van némi magyar kötődésük, de igazából csak megtetszett Klaudiának a név. 

A konyha díszben

Az otthon ízei. A kicsit több, mint 900 km-t utazó mézeskalácsok anyukámtól. Nagy sikere volt.

Nagyon kedvesek voltak, és jól éreztem magam velük. Mire hazaértem, már feldíszítették a lakást. Mi, lányok kiöltöztünk, de Béla nem volt hajlandó. Pff, ilyenek a húszévesek. A menü kacsamell volt, és kétféle saláta. Az egyik egy narancsos kínai jellegyű sali volt, amit Béla készített, a másik egy majonézes krumpli-saláta, amit jómagam rittyentettem az asztalra két nap alatt. (nem bénáztam, így kell) Jó sokáig kint is maradtunk beszélgetni még, de persze a családdal is skype-oltam szenteste. Éljen soká az internet!

25-én gyakorlatilag nem léptem ki a szobámból. Aludtam, filmeztem, olvastam, de így volt jó. 26-án viszont olyan gyönyörű idő volt, hogy kár lett volna bent maradni. Egyébként is azt terveztük Klaudiával, hogy elmegyünk a Feketeerdőbe, de ezt végül elvetettük, mert nem akart sokat vonatozni. Ehelyett Béla kölcsönadta a bicóját, és eltekertünk egészen a Rajnáig. Már nagyon vártam erre, mert az ablakunkból látni három szélturbinát, amik a Rajnához közel dolgoznak, és hát én nagy rajongója vagyok ezeknek a szerkezeteknek. Csodaszép parkokon át, és egy másik folyó (Alb) mentén vezet a bicikliút a Rajna felé, és szépséges erőműveket, és graffiti-ket is látni útközben.

Amikor odaértünk a kikötőhöz, úgy ugráltam, mint egy ötéves gyerek, aki először lát …. mondjuk egy ilyen szupi kikötőt. Tényleg fantasztikusan néz ki. Víz, hajó, vonat, szélturbinák, daruk – mi kellhet még? Persze a folyó maga is gyönyörű, és nem mellesleg a 17 fok körüli hőmérséklet, és a ragyogó napsütés is remek hangulatot adott a kirándulásnak. A videó végén a vízben látható pecások (valószínűleg) csónakhoz erősített irodaszékeken ülnek) 

 Kikötő:

Rajna:

Visszafele beültünk egy kis étterembe, öklömnyi nagy májgombócot ettem káposztával. Ettől csak durvább, jó németes húsos ételek voltak az étlapon. Jó teli pocakkal indultunk haza, és út közben még meg is kóstoltuk egy étterem helyi sörét, ami itt nem számít ritkaságnak. Mármint az, hogy egy étteremnek/kocsmának saját söre van, amit helyben főznek. Imádom Németországot!!! Csak tavasszal akartam biciklit venni, de ha lesznek még ilyen szép napok, azt hiszem, érdemes most beújítani egyet.

A Kühler Krug saját söre. Otthonra is vettünk egyet. 0,75 l, 2,30 EUR - nem is rossz, ugye?

Vasárnap már nem mentem messzire. Van egy hegynek nevezett domb itt Karlsruhe-ben, ami tényleg nagyon szép, de akkor is csak 256 m magas. Viszont itt üzemel az ország legrégebbi siklója, ami nagyon cuki, és a kilátás is szépséges. A hegyek (az igaziak) nem látszanak a távolban, mert a fehér sáv (a köd a Rajna fölött) eltakarja őket, de lesz még szebb idő is a videózásra. Megvártam a naplementét odafent, de a kamerám nem olyan profi, hogy visszaadja azt a szépséget, amit a város fényei nyújtanak, úgyhogy ezt mindenki nézze meg maga, ha erre jár. Érdemes.

Szilveszter

A szilvesztert újzélandi borral, és vízfestékkel töltöttem, és éjfél körül már boldog voltam, hogy a lustaságom legyőzte a kíváncsiságomat. Gyakorlatilag fél órára leállt az élet, mert elindult a tűzijáték cunami. Az ablakból nézve lenyűgöző volt a látvány (közvetlenül a ház előtt is volt egy csapat, aki tűzijátékozott), de valahogy így tudom elképzelni a fegyverek hangját egy háborús övezetben.

Ezzel a videóval búcsúzom is. Ez a domb (Turmberg). Boldog új évet mindenkinek! Csókolom!

Az természetes, hogy a család, és a barátok hiányoznak, ha külföldre költözöl. Nekem viszont van még valami, ami miatt elszorul a kicsi szívem minden hónapban legalább egyszer. Van ott a szépséges Budapesten egy kis csapat, akik olyan bulit csinálnak hónapról hónapra, amiről sokáig álmodni sem mertem. Aki jól ismer, az tudja, hogy a zene nagyon közel áll hozzám. Mindig is szerettem kicsit elkalandozni a valóságtól, és a zene volt az űrhajóm.

Pár éve megtudtam, hogy minden hónap utolsó péntekén van egy buli (akkor még) a Lokálban, ahol az én űrhajómhoz adják az üzemanyagot. Olyan zenékre táncolhattam, amiről tényleg azt gondoltam, hogy maximum külföldön, vagy csak a nappaliban rophatom majd. Néhol nagyon nyers, néhol már-már túl tiszta elektronikus hangzásokról van szó, ami mellett sok esetben tökéletesen megfér a világ (számomra) legdögösebb hangszere, a basszusgitár.  

Idekint is mindig meghallgatom azokat a számokat, amiket az eseményeknél megosztanak, és csuda új zenéket is megismerek általuk. Csak így tovább Srácok! Remélem, április végén találkozunk!  

Köszönöm Ipari Szakadárok! 

„Stílus, sárm és zene, ahogy csak akkor tudták.”

Valami régi:

Valami új: