Az előző posztban feladott mentolos ízű denervértorzó-rejtvény megfejtése még aznap este megérkezett a FB-on. A gyerekkoromból felsejlő szörnyű emlékek alapja nem bocskorméz, hanem bocskorszíj volt. Köszönöm még egyszer, Hanka!

Ma megkaptam a csomagomat otthonról. Több dolgot is kértem, hogy küldjenek el, ami még otthonmaradt, mert nem fért el a 70 literes hátizsákomban, meg a szépséges piros bőröndömben (amit azóta is csodálok) költözéskor, de kaptam karácsonyi ajándékot is külön becsomagolva. Csak 24-én nyithatom ki. Addig szerintem nem is alszom. Lehet, hogy oda kéne adnom Klaudiának, hogy tegye el, hogy addig se kísértsen.

Apropó alvás. Szombaton szaladtam a vonat után, ami az orrom előtt ment el, mert későn keltem fel, és így későn is indultam. Szerencsére a vonat tesz egy baromi nagy kört a belvárosban, így van más útvonal is, ahol el lehet érni ugyanazt a szerelvényt. Két átszállással ugyan, de sikerült. A különbség a szombati és a ma reggel elalvásom között az volt, hogy szombaton szólt az óra, aztán még 4 szundi, és utána is még heverésztem kicsit. Ilyenek az álmodozók, nehéz tenni ellene. Jó kemény napom volt utána. Hazajöttem, agyatlanul átpörgettem a Facebook-ot, talán még a leveleimet is megnéztem, aztán aludtam 9 órát felébredés nélkül. Ez az itteni rekordom. Na, de ma, minden eddigi hülyeségemet felülmúltam. Tegnap szintén hullafáradtan hazaestem, neteztem kicsit, aztán lefeküdtem. Rögtön ezután rájöttem, hogy a telefonom (ami ébreszt) kint maradt a kabátzsebemben. Kivánszorogtam érte, és a legnagyobb lelki nyugalommal visszafeküdtem aludni. Reggel magamtól ébredtem. Még gondoltam is rá, hogy hmmm, beállítottam én az órát? Meg kéne nézni. Az viszont eszembe sem jutott, hogy esetleg már később járhat az idő, mint ahogy kelnem kéne, mert általában előbb fent vagyok, mint ahogy csörög az óra. Nem az ébredéssel, a felkeléssel vannak problémáim. Ez ma sem volt másképp, meg egyébként is vissza akartam még menni kicsit abba az álomba. Épp a Buzás közön sétáltam felfelé Etyeken ébredés előtt. Nyár volt, és napsütés. Ehhez képest a kibújás a meleg takaró alól 18 fokban nem egy kecsegtető alternatíva.

Azért egy idő után megnéztem az órát, mert kezdett gyanús lenni, hogy nem harangoznak hétkor. Ezt követően felgyorsultak az események. 7 óra 57 perc volt. A vonat 8 óra 4 perckor ér ide az állomásra. Az oda vezető út sietve 7 perc. Ok, lehetetlen. Átszállással is épphogy csak elértem szombaton a másik állomáson, tehát ez sem jó. Egy b*zmeg kíséretével kivetődtem az ágyból, felrángattam a legközelebb eső ruhadarabokat (milyen jó, hogy sok fekete ruhám van – abban kell dolgoznunk), kiszaladtam fogat mosni, és már repültem is az ajtó fele.  A csizmám felhúzásakor észleltem, hogy egy csodaszép fehér alvós zokni van rajtam, ami felettébb jól mutatna a fekete szettemmel, és a fekete tornacipőmmel, amiben dolgozom, úgyhogy még egy kör vissza, roham-zoknihúzás, és mint egy tank, már omlottam is lefelé az ötödikről. Szerencsére a múlt héten felfedeztem egy alternatív útvonalat, ami szintén könnyen elérhető innen. Egy busz elvisz egy állomáshoz, ahol még várni is kell arra a vonatra, ami 8:04-kor van itt nálunk. A dolog szépséghibája az, hogy ha a buszt is lekésem, már olyan késő jön a következő, hogy nem érem el ugyanazt a vonatot. Szerencsére ma nem így történt, és ugyanakkor sikerült beérnem dolgozni, de nem is akarom kipróbálni, milyen lenne, ha ez megtörténne.

Mondtam már, hogy baromi jó a közlekedés Karlsruhe-ben? Persze tudom ám, hogy be lehet állítani, hogy minden nap ébresszen az óra, meg, hogy több ébresztést is elindíthatok, és ha épp nem megyek dolgozni, de olyan lelkes vagyok, hogy fel akarok kelni korábban, hogy ne aludjam (heverésszem) át az egész délelőttöt, akár egy újabbat is beállíthatnék, de akkor nem lennék én a Ráklinda. Aki egyébként szerencsére képes tanulni a saját hibáiból, úgyhogy ugyanezt maximum még 20-szor fogom elkövetni 2016-ban. Többször biztos nem. De tényleg. Egyébként, ha beállítom az órát, akkor sem kelek fel korábban a szabadnapokon, de a lelkiismeretem egy cseppel tisztább így. Én megpróbáltam.

Bundeszliga

Már nem vagyok bundeszliga-szűz. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is (hol máshol, ha nem ebben az országban), de nem gondoltam, hogy ilyen hamar, és ilyen durva formában. Egyszer csak megjelent a szalon ajtajában egy 100 % ősz, gyűrűs göndör, hátközépig érő (!!!!!!!) bundeszliga sérós bácsi, mustársárga ingben, és nagy sasos gyűrűkkel (kb. 4 volt egy kezén, nem mindegyik sas volt, de nagy, az tuti). Már csak egy madzag nyakkendő hiányzott a nyakából, olyan Dallas-os. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, de amikor megszólalt a csodálatos bádeni tájszólásával, már sírni volt kedvem. Egy rohadt szót nem értettem, abból, amit mondott, illetve egyet igen, akkor megint sírni támadt kedvem. Megkérdeztem, mennyit vághatok, azt felelte, garnichts (semmit). Eszembe jutott, hogy megkérdezem, hogy tudja-e hol van, de e helyett csak egy furcsa arcrándulást produkáltam, amit jóindulattal nevezhetünk mosolynak is. Nagy jóindulattal. Aztán megegyeztünk, hogy csak a végéből egy kicsit, meg fent rövidebbre. Azt sem tudtam, hogy álljak neki, de azért megbirkóztam a feladattal, és a vendég is elégedett volt. Utóbb kiderült, hogy általában a főnökhöz jár, de most a karácsony miatt nem volt már nála szabad hely. Reméljük, a jövőben is megtartja a régi jó szokását.

A kép csak illusztráció, ennél sokkal durvább volt

Mel Gibson-os szép álmokat! 

Csókolom!

Szépséges tavaszi időt hozott nekünk a Mikulás ide Karlsruhe-be. 12 fok van, verőfényes napsütés, délután 2 óra. Hamarosan ki is megyek sétálni egy kicsit. Felfedezem itt is a karácsonyi vásárokat. Ettlingenben két percre van a szalontól a vásár, úgyhogy minden második nap lángost ebédelek. Szigorúan tejföllel és sajttal, nem édesen. A fokhagyma sajnos ebédkor kimarad, mert nem vendégkompatibilis. Ma mondjuk a meleg miatt nem lesz ugyanolyan a hangulat, mint amikor hidegben szürcsöli az ember a forralt bort, de azért így is biztos szép lesz, és legalább a telefonom is képes lesz értékelhető fotókat készíteni (talán).

Volt azért hideg errefele is. A múlt héten már megérkeztek a mínuszok. Egy éjjel esett a hó is, de mire elért a földig, már nem maradt belőle semmi. Shelby (az amerikai lány) megígértette velem, hogy felébresztem reggel, ha csak kicsit is havazik, de sajna nem volt rá lehetőség. Na igen, Floridában elég ritka a hóesés. Egyébként Shelby már hazament. Kicsit hiányzik is, pedig tényleg baromi hangos volt. A múlt hétvégén átköltöztem a helyére, a végleges szobámba. Ha megjön a fizum, kicsit feldíszítem. Virágom van. Egy óriási fikusz. Magasabb, mint én. Neki örülök, de azért még beszerzek pár díszítőelemet, hogy kicsit otthonosabb legyen a hely.

Shelby utolsó hétvégéjén elmentünk Flammkuchen-t enni, ami kb. olyan, mint nálunk a kenyérlángos, csak sokkal vékonyabb a tészta, egészen ropogós és mindenfélét tesznek rá. Van itt egy all you can eat étterem, ami kifejezetten erre szakosodott, és 25 féle Flammkuchen-ből lehet válogatni. Kb. a fele édes, a másik fele sós. Hárman voltunk lányok, bár Shelby étvágya egy férfiéval vetekszik. Egy spanyol lány volt még velünk, Maria, aki régebben itt lakott a lakásban. Ő is nagyon kedves, de szintén egy tízessel fiatalabb nálam. Van, akinél ez nem zavaró, de vele nem biztos, hogy olyan sok közös témánk lenne. Ki tudja… Az étteremről csak annyit, hogy azért az annyit eszel, amennyit akarsz 13 EUR-ért, megteszi a hatását. Mikor odaértünk, mindenki kedélyesen cseverészett, tele volt a hely. Mire végeztünk az ötödik fogással, körülnéztem lassú szempillacsapásokkal kísérve, és ugyanolyan álmos tekinteteket láttam mindenhol, mint a mi asztalunknál. Ahogy mi is, a többiek is azzal küzdöttek, hogy jó lenne még megkóstolni a nutellásat, de félő, hogy megszégyenülve kell távoznunk, miután homlokkal landolunk a süti kellős közepében.  

A munkahelyemen is volt már karácsonyi vacsi. Lazacot ettem, gombás mártással, és hozzá Grauburgunder-t ittam, amit folyamatosan Blauburgunder-nek neveztem, ezért a pincér kissé furcsán nézett rám – főleg, mivel ez fehér bor – de oda se neki, nap mint nap mondok marhaságokat, és egy csomóról valószínűleg még csak nem is tudok.

Gumicukor

Ez az infó valószínűleg kb. két embernek lesz érdekes. A múltkori bikafej alakú, pasztell színekben pompázó gumicukor után, tegnap beszereztem egy csomag vámpír gumicukrot. A kis dögöknek még neve is van, pl. Edward Erdbeere, és Artur Apfel. Életem első gumicukor-csalódása. Denevérekről van szó természetesen. A szárnyuk finom volt, de a testük olyan, mint gyerekkoromban a bocskorméz (vagy hogy is hívták) kicsit mentolos ízű fekete izé volt. Olyan, mint a cipőfűző. Már akkor is utáltam. Most itt ülök egy zacskónyi denevértesttel, szárnyak nélkül, és egyáltalán nem vagyok elégedett.

És tánc!

A múlt héten elmentem az első táncórámra. Már az előző héten ott voltam, de egy kaputelefon utamat állta. Most jött el az az időszak, amikor az angol már nem megy olyan jól, a német meg még nem. Illetve azt érzem, hogy egyre kevésbé jutnak eszembe az angol szavak. Mintha minden új német szó kilökne egy angolt az agyamból. De állítólag ez normális. Mostantól, hogy Shelby sincs itt, tényleg szinte csak németül fogok beszélni mindenkivel. No, de térjünk vissza arra a bizonyos kapucsengőre. Álltam a kapuban, és gondoltam, csengetés előtt összeszedem, mit is akarok elmakogni annak, aki felveszi a telefont. Magyarul meg volt: Szeretnék a felnőtt jazz tánc után érdeklődni. Egyszerű, nem? Én is azt hittem, de csak álltam ott jó sokáig, és egy angol-német hibrid mondaton kívül semmi sem jutott eszembe. Kb. ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor valaki nagyon messziről jön haza, és az időeltolódás miatt valahogy nagy üresség tátong a fejében. Öt perc totyorgás után rájöttem, hogy ez ma nem fog menni. Hazajöttem, és írtam egy mail-t nekik. Az óra szerdánként van, úgyhogy pont el tudok menni. Ebben az évben még lesz két óra, utána téli szünet, viszont pont jókor csöppentem bele a dologba, mert a csoport, ami kb. 5-6 lányból áll, az utolsó óra után elmegy pizzát enni, és engem is elhívtak, szóval ki tudja, lehet, hogy még a végén a hobbin kívül barátokra is lelek. A tánc maga nagyon jó. Már otthon is csináltam hasonlót, és meg is dicsért a tánctanár. Bár a forgásokat még gyakorolnom kell, mert folyton el akarok esni, de egyébként jó lesz. Fizetésnap után, elmegyek táncos ruhákat turkálni (érdekesebb cuccokat találni néha egy turkálóban), és végre vehetek magamnak egy balettcipőt!!!!!!!!!! Persze, eddig is meg lett volna rá a lehetőség, de mire használtam volna? Mamusznak otthon?

Megtaláltam a nagy valószínűséggel egyetlen dombot a városban. Vágtak bele egy utat/vasutat, és összekötötték ezzel a szép híddal. A jobb csücskében van a tánciskolám.

Update:

Az előző szösszenetet délután írtam. Azóta visszajöttünk a sétáról. A karácsonyi vásárban olyan tömegnyomor volt, hogy még én sem kívánkoztam befele, úgyhogy az szerdára marad. Viszont ittunk egy zseniális tejturmixot gyömbérrel és datolyával egy gyros büfében. Állítólag ramadánkor isszák, és zseniális. Megkeresem a receptjét.

Csókolom!

Valaki egyszer az etyeki buszon (nagyon lassan) ezt mondta nekem: Nem kell ez a nagy pörgés, drága, le kell lassulni kicsit, nem tesz ez jót neked.  – Azt nem tudom, hogy rosszat tesz-e a pörgés, ami itt van, de most én is úgy érzem, hogy rám fér egy kis belassulás. Én így csinálom: fincsi német sör, és jó magyar synth pop (Nouelle Phenomene – mindenkinek csak ajánlani tudom)

Ez a negyedik hetem itt. Szinte hihetetlen, hogy elszaladt ez az idő. Kedd este van. Úgy néz ki, hogy szépen beáll ez a ritmus. Kedden fél napot dolgozom, a szerdám szabad. Előtte-utána munka orrvérzésig. De ma pihenek. Túl sok volt mostanában az ember körülöttem (ilyen is van), túl sok beszéd, túl sok szótanulás, túl sok mindenből. De most pihenek. Az egyetlen hasznos dolog, amit ma délután csináltam, az a tánciskolám felkutatása volt. Jelentem, megtaláltam. Szorítsatok, hogy az órarendjük is az legyen, amit a neten találtam, mert ha igaz, szerda esténként modern jazz táncra fogok járni, de még ne kiabáljuk el. (Nem mellesleg, bevágtam egy tábla mogyorós csokit is (egyszerre). Jól jön majd az a kis mozgás)

Holnap elmegyek egy nyelviskolába. Megint. Az előző nem volt jó, amit megnéztem. Az integrációs kurzusokat azoknak találták ki, akinek van 5 szabad estéje. Én nem integrálódom. Vagy nem általuk. Kár. De sebaj, holnap megpróbálom máshol. Egyébként egyre jobban megy a német. Sokat segítenek a kollégák is. Egyre többről derül ki, hogy azért kicsit beszél angolul is, meg persze a vendégekkel való kommunikáció is mindig felhoz valami újat, amit igyekszem az eszembe vésni. Persze ez most még az az időszak, amikor mindenkitől elnézést kérek, hogy nem tökéletes németséggel beszélek, erre ők megkérdezik, honnan jöttem, én elmondom, hogy Budapestről, és megbeszéljük, hogy Budapest gyönyörű város, és hogy a német nehéz az elején. Hogy mi lesz ezután, az jó kérdés. De azért bízom benne, hogy vagy a nyelviskolával, vagy az egyéb tanulással fejlődök annyit, hogy amikor egy vendég visszajön hozzám, már másról is tudjunk beszélgetni (és itt a hangsúly azon van, hogy tudjunk beszélgetni).

Egyébként volt már jó élményem. Az első héten visszajött hozzám az a kisfiú, aki az első vendégem volt a próbanapomon. Lucas, 8 éves, kicsit tud oroszul, és szereti a Minecraft-ot, de nem szereti az édességet (milyen gyerek az ilyen?). Azt pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire nyitottak és elfogadóak itt az emberek. Minden harmadik vendégem (sokból, de tényleg) úgy búcsúzik el tőlem, hogy elmondja, szívesen lát itt Németországban, és sok sikert kíván. No meg kér egy új időpontot hozzám decemberre – ez sem elhanyagolandó szempont. Ahogy az sem, hogy sok minden másképp működik itt az emberek fejében, mint otthon. Sok kisbabás vendégem mesélte, hogy egy évvel a szülés után visszamennek dolgozni. Szegény gyerek, gondolhatnánk. Csakhogy nem így van. Anya ugyan visszamehet dolgozni, de a gyereket nem dugják be valami babalerakatba, hanem még egy fél évet, vagy akár egy évet is otthon tölthet, méghozzá apával. Erre tudtommal otthon is lenne lehetőség, de itt ki is használják. Hajrá-hajrá magyar férfiak! Én csak ezt tudom mondani. Vegyetek példát a német apukákról!

Amit szintén nehezen tudok elképzelni otthon (de ne nekem legyen igazam) az pont ma történt meg. Bejött egy férfi az üzletbe. Kérdeztem, miben segíthetek. Azt mondta, Frau XY-t keresi. Megmutattam, hol ül. Ő odament hozzá, és átadta a neszeszerét, amit - mint kiderült – valahogy elhagyott az autópálya melletti pihenőben. A férfi megnézte benne az iratokat, és meglátta, hogy benne van a szalon kártyája, rajta a mára szóló időponttal, úgyhogy fogta magát, és behozta neki a táskát a pénzével, és az irataival együtt. A nő addig észre sem vette, hogy nincs meg. Ez is tanulságos, azt hiszem.

Kis szolgálati közlemény így a végére. Mivel a Nouvelle Phenomene-nek csak pár száma elérhető a youtube-on, áttértem a The Soft Moon zenekarra. Hallgassátok őket is, megéri.

Csókolom!

Olyan szép idő volt vasárnap, hogy kár lett volna a négy fal között maradni. Délután 4-kor még pólóban sétálgattam a kastélykertben. A képek információtartalma a lényeg, senki ne keressen benne semmiféle profizmust, vagy technikai tudást (a telefonom részéről pedig képességeket)!

Ez is a mi utcánk 

Egyelőre nem találtam infót róla, de jól néz ki. Azok ott földgömbök. Mögötte a városi színház (az egyik a sok közül, de ezt hívják Városi Színháznak)

Ingyen csereberélhető könyvek.

Virágszerető ismerősöknek ajánlva 

Kastélypark elölről. 2015. NOVEMBER 8. délután 4 óra.

Manyikának szeretettel! Óriási ginko fa a kastélykertben (kell egy jó fényképezőgép)

Gigakacsák a kastélykertben (hátsó rész, gyakorlatilag erdő) Itt már sötétedett.

Zöldtető kedvelő ismerőseimnek - egy garázstető a vasút mellett

Plusz kettő: 

Az egyenruhám a pénteki szépségversenyen 

Benne vagyok az újságban! De tényleg. Na jó, ez egy kupon, egy ingyenes újságban, de kiírták, hogy kik-mik vagyunk. Daniel // Topstylist und Maskenbildner, Melinda // Topstylist  - jeee

Vettem egy kabátot! Tudom, hogy azt írtam, hogy a városról írok, meg az emberekről, de vettem egy kabátot!!! A Vero Moda-ban, ahova Magyarországon benézni nem mertem, nemhogy bemenni. Ok, drága volt. De csak annyira, mint a H&M, vagy az Orsay. Most már csak abban bízom, hogy tényleg meleg lesz. Természetesen ezt is lefényképeztem, de nem elég jó a telefonom hozzá, úgyhogy majd nappali fényben egyszer. Ja, és vettem egy blézert is az új szalon megnyitójára, meg egy fekete nadrágot. A nadrág olcsó volt, de amiért érdemes megemlíteni, az az, hogy 36-os. Tudom, hogy ez senkit nem érdekel, de bibibííííí 36-os. 

Város

Na, de akkor térjünk rá a városra. Erről legalább van pár képem, bár nem adja vissza, hogy milyen gyönyörű színes itt is az ősz. Karlsruhe elég zöld város. Sok a fa, sok a park, de sajnos sok az építkezés is. A fák szépek, de az ég eddig 95%-ban szürke volt. Ma délelőtt, volt azért egy kis napsütés is. Lefényképeztem a főpályaudvart is. Jó sok bicikli van előtte, és van még 3 ugyanekkora bicikliparkoló. Tavasszal veszek én is egy bringát munkába járni.

A pályaudvarral szemben van az állatkert. Be lehet látni egy részen, és onnan csodaszép, úgyhogy innentől ez is egy célpont, amit meg szeretnék látogatni.

...

Ma részt vettem életem első thai masszázsán. 60 perc alatt tízszer csomagolt össze egy 150 centis néni, de minden pénzt megért. Szükségem volt rá, mert hétfőn-kedden ledolgoztam 20 órát, és ez tényleg tömény munkával telt. Azt hittem, eleinte majd ácsorgok, és nézem, ahogy a többiek dolgoznak, de természetesen megint nem úgy történtek a dolgok, ahogy én azt elképzeltem. Kiderült, hogy novembertől nem dolgozik egy régi fodrász, mert babát vár. Az ő vendégeinek nagy részét is hozzám irányítják, és van rajtam kívül még egy új fodrász, der Daniel, akivel osztozunk az újak, és a lány régi vendégei között. Kár, hogy nem tudom érzékeltetni, hogy mondják ezeket a D betűket. Remélem, egyszer megtanulom. Egyébként nem csak a D-k furcsák. A D-k még szépnek is mondhatók, vagy inkább érdekesnek. De amit az Sz betűkkel csinálnak, az félelmetes. Bármi, amit én Sz-nek mondanék, azt ők iszonyú erős S-nek ejtenek. Nem is emlékszem, kivel beszéltünk erről még otthon, hogy az ich helyett IS-eznek, és én elsőre nem értettem, mire gondolt az illető. Hát, most már tudom. Néha fáj is. Mondjuk szerencsére inkább Karlsruhe-ra jellemző ez. Érdekes módon Ettlingen-ben sokkal szebben beszélnek. Ami más itt az emberekben, mint otthon, hogy a nagy részük a kettes üléseken belülre ül a villamoson-vonaton. Nekem ez elég szimpatikus. Nem zavarja őket, ha a másik leül melléjük, még ha van is máshol szabad hely. Pedig itt aztán tényleg mindenféle náció előfordul. Rendszeresen találkozom a törökök, és arabok mellett olaszokkal, angolokkal, oroszokkal, egyéb szláv nyelveket beszélőkkel, spanyolokkal, japánokkal, és sokféle ázsiai népekkel, akiket nem tudok megkülönböztetni egymástól. A masszőr néniről is csak azt hiszem, hogy thai volt, ha már egy thai masszázsszalonban dolgozik.

Kaja

Vasárnap főztem magunknak egy csirkepaprikást. Szombaton reggelente van a közelben egy jó kis piac, úgyhogy szép, friss hozzávalókat tudtam beszerezni. Ízlett nekik. Akkora adag lett, hogy még másnap is tudtunk enni belőle. Mire hazaértem, már csak egy adag maradt nekem, úgyhogy szerintem nem csak udvariaskodtak. Klaudia hozott egy üveg fehér bort hozzá. Blauburgunder a Rajna mentéről. Most már nem csak a söröket szeretem Németországból. Vettem egy balzsamecetes szószt is. Jó kis salátákat lehet vele készíteni. Sajnos úgy tűnik, ez a szabadnapokra, és a hétvégékre marad, mert amikor hosszú napom van, akkor kipurcanva jövök haza, és semmi kedvem főzőcskézni.

Egyéb

Ma átköltöztem a harmadik szobába. Ez azért jobb, mert baromira recsegett a parketta a másikban. Elvileg szombatig maradhattam volna, mert addig szólt a foglalásom, de jobb ez így. Itt maradok november végéig, aztán megyek Shelby szobájába a végleges helyemre. Ez a szoba nem olyan lakályos, mint a másik, de átmenetileg jó lesz, és vettem egy gyertyát is, hogy kellemesebb legyen a hangulat, és Karl se érezze magát olyan egyedül, ha nem vagyok itt.

Random képek

Megnyitó két kollégával, és az új hajszínem (Sorrendben: Linda, Valentina, Vanessa)

Ide még nem mertem bemenni

Az első söröm (mondtam, hogy minden hülyeséget lefényképezek)

A ház, ahol lakom

A templom szemben (tudom, sötét, de sötét volt az ég is)

Csókolom!

Sziasztok!

Ez a blog azért jött létre, mert az első Facebook élménybeszámolóm, és néhány levél után rájöttem, hogy nem tudom röviden elmesélni, mi történik velem mostanában. Emellett arra is jó lesz, hogy rendszerezzem a gondolataimat, tapasztalataimat, érzéseimet így, hogy egyedül nekivágtam az ismeretlennek. Nem mellesleg, páran még kérték is, hogy írjak blogot, úgyhogy íme, ez lesz a kezdet.

Egy hét telt el, hogy megérkeztem Karlsruhe-be, és habár nem történt túl sok minden, mégis olyan sokat tudnék mesélni erről a hétről. Kezdve az utazással. Az oszkáron foglaltam egy helyet egy kisbuszban. Az út elvileg 12-13 óra, de nekünk sikerült kitolni 15-re, mert a végcél előtt kb. 100 km-rel sikerült belekeveredni egy jó nagy dugóba az autópályán. Baleset volt egy építkezés mellett, ahol már eleve le volt zárva pár sáv, így teljesen megrekedtünk. A sofőrök finoman szólva is érdekesen reagáltak a dologra. Nekem elsőre az jutott eszembe, hogy talán be kellene kapcsolni a rádiót, hogy tudjuk, mire számíthatunk. Mikor már egy ideje azt hallgattam, hogy „a barmok, akik száguldoznak itt, meg játsszák a nagyfiút azt összemennek, mindegyiknek el kéne venni a jogsiját, mert ki***nak egy csomó emberrel” – úgy gondoltam, ez lehet, hogy hosszú lesz így. Fogtam a kis mp3 lejátszómat – mert nekem még van olyan, mert szeretem és nem a telefonomon hallgatok zenét – és elkezdtem szörfölni a helyi rádióállomások között. Kiderült, hogy mi a helyzet, 12 km-es dugó, egy járható sávval. Elmondtam nekik, de gyorsan vissza is dugtam a fülembe a zenét, jobb nem is foglalkozni velük. Jó magyar szokás szerint végigóbégatták a 2 óra ácsorgást, aztán szép lassan megindult a sor. A 3. óra végére eljutottunk a feloldásig. Na, mennyivel mentünk tovább? Hát persze, hogy 130-cal. Csak gratulálni tudok a következetességhez.

Közben persze bőszen sms-eztem a szállásadómmal, hogy mikor érek oda. Este 11-re sikerült. Csak annyira volt erőm, hogy lezuhanyozzak, megnézzek egy mail-t, és bezuhanjak az ágyba. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy héttel munkakezdés előtt kijövök, és lesz időm albérletet keresni, elintézni a papírjaimat, belejönni a nyelvbe, amit az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam, és kicsit akklimatizálódni. De nyilván nem így történt.  

Előző héten tudtam meg, hogy már hétfőn kezdődik egy oktatás a munkahelyemen, amin jó lenne, ha részt tudnék venni. Hát részt vettem. Egész héten, minden nap németül. De végül is hasznos volt. Egy kis festéselmélet, egy kis termékismertető, és még az én hajamat is megcsinálták, úgyhogy most már tényleg olyan szép, mint az öreg néniké, akik túl sokat használják a kék Schauma sampont. Emese, kár, hogy nem voltál itt! De a szakmai részt majd leírom levélben.

Közben azért igyekeztem albikat is nézni. Csak szobát kerestem, mert egy teljes lakás nekem egyelőre megfizethetetlen. A nagy része vissza sem írt (általában csak e-mail cím van), de volt ahol már túl öregnek találtak, vagy a környék volt elég gáz, vagy épp a tulaj külföldön volt, de ha átutalom a pénzt, elküldi a szerződést meg a kulcsot postán. Na persze. Egyet sikerült megnéznem csütörtök este. A belváros közepén, jó nagy szoba, csak épp valamiért az én szobámban lett volna a kaputelefon, és olyan kosz volt mindenütt, hogy legszívesebben azonnal elmenekültem volna. Eléggé letörve jöttem haza. Elmeséltem a tulajnak, milyen volt, erre ő felajánlotta, hogy ha szeretnék, maradhatok hosszú távra is. Hatalmas kő esett le a szívemről. Már meg is írtuk a szerződést, bejelentkeztem a városházán, ahol kaptam egy szép vastag füzetet ajándékutalványokkal, és egy heti bérletet a tömegközlekedésre. Szép gesztus, köszi Karlsruhe!

A szállást egyébként az Airbnb-n foglaltam le két hétre. Ebből a szobából ugyan ki kell költözzek, mert jön utánam egy másik lány, de van két másik szoba is a lakásban, amit ki szokott adni a tulaj, így csak kettővel odébb kell költözzek – még mindig csak ideiglenesen. November végétől kapom meg a végleges szobám, ahol most még egy amerikai lány lakik, Shelby. Itt írja a diplomamunkáját, aztán továbbáll Angliába. Néha kicsit nehéz befogadnom a nagyon amerikai stílusát, és hangerejét, de egyébként ő is aranyos. A tulaj egy nagyon nyitott, barátságos 40-es nő, Klaudia. Festőművész, és fotós, de az egyik helyi múzeumban is vezet tárlatokat. Van egy csomó múzeum, színház, és még sok minden más, de erről majd később. Sokat beszélgetünk, és elég hasonlónak tűnik a gondolkodásunk, úgyhogy azt hiszem, jó helyem lesz itt. A környék pedig nagyon jó. Közel van a belvároshoz, sőt, mondhatni ez is a belvároshoz tartozik, de mégis nyugis, mert az utcában a bicikliseknek van elsőbbsége, tehát akár egymás mellett is mehet két bicós az úton, és az autósoknak nem szabad őket megelőznie. Kérdeztem, hogy bírják ezt az autósok, de állítólag ez itt nem okoz gondot. Két dolog van a közelben, ami kicsit hangos, de az sem vészes. Az egyik a villamos, ami az ablak alatt megy el, és a házzal szemben lévő templom. Egyébként a lakás az 5. emeleten van, a tetőtérben, és nincs lift, úgyhogy ez remek sportolási lehetőség olyan feledékeny embereknek, akik valamit mindig otthon hagynak – pl. nekem.

Azt hiszem, mára ennyi infó elég is lesz. Legközelebb majd írok kicsit a városról, meg az emberekről. Legalábbis arról, amit eddig tapasztaltam. Igyekszem majd sok mindent felfedezni, és megosztani veletek! Ma este főzök a lányoknak egy kis csirkepaprikást, és rajna-menti bort iszunk mellé. Szerintem finom lesz. Holnap pedig indul a munka. Majd arról is mesélek. Fényképeket egyelőre nem tudok feltenni, mert valamiért nem ismeri fel a telefonomat a gépem, de később ezt is megoldom. Most irány a főzés. Szép estét, gyerekek!