Az előző bejegyzést úgy fejeztem be, hogy holnap május 1. Nos, már nem is mentegetem magam, lusta disznó vagyok, na. De a szándék a fontos ugye, és azt elhihetitek, hogy sokszor állt szándékomban írni, csak a megvalósításig jutok el kicsit nehezebben.  Meg így legalább úgy tűnik, mintha tényleg annyira nagyon sok minden történne velem, mert ilyenkor olyan szép hosszan tudok írni. Pedig már egy év telt el. Ha ezt nézzük, nem is olyan sok ez a sok minden, és mégis csak. Összehasonlítva azzal, hogy az utolsó 7-8 évemben mennyire nem sok minden történt velem otthon, ezt itt tényleg mozgalmasnak lehet mondani. Na, persze nem kárhoztatom én azt a 7-8 évet. Történtek abban is nagyon szép, és hasznos, meg mindenképpen tanulságos dolgok is. Az egyik nagyon fontos tényező például, hogy ebben az időszakban kezdtem el német fesztiválokra járni (de lehet, hogy az már meg van 9-10 év is, hmmm), ahol megismertem pár a mai napig fontos, illetve már kevésbé fontos embert, akit aztán meglátogattam Berlinben, a többit meg már tudjátok. Szerelem első látásra, és ez a szerelem a mai napig tart. Múlt szombaton volt egy éve, hogy Berlinben élek. Hihetetlen, hogy elszaladt ez az egy év. Azóta a második munkahelyemet fogyasztom, illetve inkább az fogyaszt engem, na nem súlyilag (az jobb lenne), inkább az energiám van fogyóban, de pár jól ütemezett szabadnap azért sokat segít. Illetve, ha rendeződik végre a szemüvegem sorsa, na meg az is jó lenne, ha végre találnék egy saját kis lakást, de ez itt a horror maga. Azt hittem, Karlsruhe-ben nehéz lakást találni, de az sétagalopp volt ehhez képest. És akkor most itt szépen felvezettem egy csomó mindent, amit ki is fejthetek bővebben. Íme:

Lakáskeresés

Lassan két hónapja keresek intenzíven lakást. Ez még semmi ahhoz képest, amilyen történeteket hallok itt emberektől, de nekem már most tele van a hócipőm. Persze azt mondom mindenkinek, hogy türelmes vagyok, mert nem sürgős, és tulajdonképpen nem is sürgős, de baromi idegőrlő. Délelőtt, munka előtt, este-éjjel, ha hazajövök, nézem rögtön az új hirdetéseket, küldözgetem a jelentkezéseket, de a nagy részétől visszajelzést sem kapok. Vagy tartanak egy nyílt megtekintést, amire sokszor nem tudok elmenni, mert épp akkor dolgozom, de ha el is jutok rá, a velem együtt ott lévő 40 másik ember közül nagy eséllyel van olyan, aki többet keres nálam, és itt ez dönt. Rengeteg jelentkezésből csak az adataidat látják, úgyhogy itt aztán pisloghatok az ügynökre ártatlanul, nem lesz túl nagy hatása.

Vannak nagy cégek, akik rengeteg lakást adnak ki. Írtam párnak, hívtam őket telefonon, volt, ahova személyesen is bementem, de elhajtottak. Nézegesd a hirdetéseket, ha találsz valamit, majd beszélhetünk. Azért én kitartóan mesélem a vendégeimnek, ismerősöknek, hogy épp lakást keresek, hátha van valaki, aki pont kiköltözik, és beajánl maga helyett. Más esélyt nem nagyon látok egyelőre. Pedig már jó lenne egy kis pecó csak magamnak. Nincs baj a lakótársammal sem, bár tisztaság szempontjából nem egyeznek az igényeink, de így jár, aki egy magyar pasival költözik egy lakásba. És akkor most itt kérek természetesen elnézést azoktól a magyar pasiktól, akik (nem a magyar átlagférfi kategóriába tartoznak) rendesen takarítanak otthon. Tisztelet a kivételnek, meg ilyenek – mondom én, aki szintén rendetlen vagyok.

Szemüveg

A folytatásos nem-teleregény tovább folytatódik, ám múlt csütörtök óta hivatalosan is nem vagyok szemüveges. (Ejj, ez milyen szép mondatra sikeredett… ) Illetve mégis, egy kicsit. Volt ugye ez a kettőslátás-fejfájás probléma már gyerekkorom óta. A fejfájás megszűnt, a rejtett kancsalság megmaradt. Mindig kaptam újabb, és újabb kevés dioptriás pluszos szemüveget, amit aztán nem hordtam egy idő után, mert nem volt jó. Majd jött 21 évesen a prizma szemüveg, és végre nem fáradt el a szemem annyira, hogy kettőt lássak. Mint Magyarországon, itt is csak néhány szemész fogadja el, hogy ez egy jó megoldás. Ötödik orvoslátogatásom végeredménye – ezúttal már egy professzor által is kimondva – így végül az lett, hogy nekem ugyan nem kell szemüveg. Műteni sem akarnak, mert annyira kicsi az eltérés (olyan kicsit mozdul el a szemem a normális irányhoz képest, mikor kancsalítok) hogy félő, hogy túlkompenzálják, és így ugyanott leszek, ha nem rosszabb helyzetben. A megoldás, vegyek egy olvasószemüveget, mert kicsit tényleg távollátó vagyok, de csak akkor használjam munkához, olvasáshoz, ha fárad a szemem. Ezzel vissza is jutottunk a gyerekkori megoldáshoz. Nos, szkeptikus vagyok, de azért kipróbálom. Azért nem rossz ám visszaszokni a régi arcomhoz. Na jó, ha nem is olyan már, mint tizenöt éve, de azért mégis… Ha meg nem jön be a kísérlet, visszamegyek a professzor előtti dokinénimhez, mert ő azt mondta, felír nekem prizmát, de azt is csak akkor kell hordanom, ha már érzem, hogy fárad a szemem.

Próbáljuk ne csak a táskákat látni, jó? Ez az új olvasószemüveg 

Egyebek

Most már tényleg azt mondhatom, hogy Alejandra-val nagyon jó barátok lettünk. Ugyanolyan megszállottsággal tud több órán át táncolni, mint én, de nem csak bulikba járunk együtt, hanem sokszor megyünk moziba, eszünk jókat – pizzát, fagyit, miegymást – olyan jó kis délies átéléssel (Aki látott már engem jó kaját enni, az tudja miről beszélek. Áldom az eget a génjeimért, mert már rég lehetnék 100 kiló is), és beszélgetünk rengeteget. Szép lassan felfedezzük a nekünk való bulikat is, és csak azt sajnáljuk, hogy annyi jó film, és koncert van itt Berlinben, hogy ha csak vajaskenyéren élünk, akkor sem tudunk mindegyikre elmenni.  De azért én így sem panaszkodom. Vasárnap életemben először moziban is német nyelven néztem filmet, és minden gond nélkül értettem. Itthon azért mindig meg van nyitva a szótár. A magyar címe Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei. Érdemes megnézni, jó kis mese, bár szép álmai nem ettől lesznek az embernek.

 Május végén voltam otthon is, és hálás vagyok, hogy Berto-ék rábeszéltek, hogy menjek el velük a Depeche Mode koncertre Pesten. Az elején azt gondoltam, hogy ez egy kellemes lötyögős koncert lesz, mint az öregfiúk focimeccsek, de aztán a régi számokra úgy beindult a közönség és a zenekar is, hogy majd felrobbant az a szép új stadion. De most nem stadionozok, ahhoz túl jó a kedvem. Talán majd egy külön bejegyzésben. Egyszer. Talán. Aztán voltam itt is két kisebb klubkoncerten. A Soviet Soviet kicsit postpunk utóérzés, de azért modern – nem volt rossz, de sokkal jobban tetszett a Japan Suicide.  Ők tényleg azt a klasszikus hangzást hozzák, amit én úgy szeretek. Sajnos a neten még nem találtam tőlük olyan jó számokat, mint ahogyan élőben nyomták, de azért akit érdekel, járjon utána, vagy nézze meg őket valahol élőben – tényleg megéri. 

És ha már a koncerteknél tartunk. Októberben pont a születésnapomon lép fel Sting Pesten. Azért ezt tényleg nem lehet kihagyni, ugye egyetértetek velem? Erre a koncertre megfontoltabban vettem meg a jegyet, de még jó előre, biztos ami biztos. Viszont nem is én lennék (háhh, már megint ez a mondatkezdés) ha nem vásárolgatnék néha méregdrága dolgokat szépen megvezetett impulzusvásárlóként. Történt ugyanis, hogy jó sokszor láttam, hogy ismerőseim érdeklődnek a novemberi Gary Numan koncert iránt, itt Berlinben, de mindig meggyőztem magam, hogy tulajdonképpen nem is szeretem én őt annyira. Aztán valaki megosztotta a legújabb számát, az persze érdekelt, így meghallgattam – zseniális, aztán jött a többi klipp, meg egy-két koncertfelvétel, és hopp, már meg is rendeltem a jegyet. De ez így van jól. Tudom, hogy hihetetlen élmény lesz, és ez nekem többet ér, mint valami vagyontárgy, amire félretehettem volna ezt a pénzt. Lehet, hogy csóró leszek örök életemben, de ezeket a koncerteket, és fesztiválokat csak a alzheimer veheti el tőlem, na meg néhány más betegség, de ebbe most ne menjünk bele.  

Még két hét, és végre újra Melasz barátnőmmel fesztiválozok. Remélhetőleg Malőr, és Blamaj kisasszonyok idén otthon maradnak. Ezúttal Köln-ben darkulunk egyet a fehér homokos bícsen. Varrtam is egy szoknyát magamnak, már csak egy kesztyű, és a fejdísz hiányzik. Ezekről majd a fesztivál után teszek fel képeket, de addig is jó lesz ez a videó befejezésnek. Megjegyzem, a zene alatta vacak (bocsi Cass) de az arcok jók, és ez a lényeg. Csókolom!

(Ezt még vasárnap írtam, csak az oldal szívatott a képek méretével, és már nem volt erőm szerkesztgetni őket)

Délután ¾ 6-kor kezdek el írni a parkban, de érzem, hogy égeti a nap az arcomat. Azt hiszem, ebből tejföl lesz estére, de mindegy. Éljünk veszélyesen. Apropó veszély…. a csurik vészesen közel repkednek el mellettem. Szerintem a bordély-bokruk mellé sikerült leülnöm. Több szinten megy az udvarlás.

24 óra nem alvás, abból 8 óra munka, és egy áttáncolt éjszaka van mögöttem, de olyan szép az idő, hogy vétek lett volna bent maradni. Persze kicsit aludtam is, de világosban azért mégsem az igazi. A múlt héten már írtam a fesztiválról, de előtte is történtek még jó dolgok velem, úgyhogy azokat is szívesen megosztom veletek.

T-ről sokat nem szeretnék írni. A lényeg az, hogy szép felnőttesen megbeszéltük (miután felnőttesen kikényszerítettem belőle, hogy beszéljünk), hogy valahol mindketten szerettük volna, de mégsem jött a szerelem, úgyhogy úgy döntöttünk, barátok maradunk. Így viszont lett egy csomó szabadidőm a hétvégéken, és a lakótársam is sokat szorgalmaskodott a lakás megszépítésén, így én is úgy döntöttem, kifestem a szobámat. (Akartam fotókat készíteni, de kupi van… majd egyszer) Természetesen nagyobb meló lett, mint amire gondoltam, de a végeredmény a lényeg. Mivel az én szobám volt a gyerekszoba, és az előttünk itt lakó család nőtagja röhögcsélve jegyezte meg, hogy hét év porát fogjuk letakarítani, el tudjátok képzelni, mi minden volt a falakon. De most már szép fehér-zöld. Na, nem a Fradi miatt, hanem mert szeretem a zöldet. Hát ez is egy félreérthető mondat, de a lényeg az, hogy szép pisztácia-zöld két fal, meg az ablak fölötti ív. Csini lányszobát csináltam belőle. A lakótársam csodálkozott is, hogy milyen színes a festményekkel, meg a piros faliszőnyegemmel, de mit tegyek, ez is én vagyok. Persze ruhákban nem hiszem, hogy sokat fogok színesedni, de a lakásban szeretem a színeket. Kaptam tőle egy kedves jelzőt is. A lakótársamtól. Kiröhögött, de nekem tetszik. Történt ugyanis, hogy az egyik hét közbeni szabadnapomon elmentem anyagot vásárolni egy szoknyának, de hazafele beugrottam a Bauhaus-ba is, mert már rég akartam venni egy drótvágót. Nem azt a nagyot, amivel kerítést vág az ember, csak egy kisebbet. Meg is vettem, és a ruhaanyag papírszatyrába dobtam bele. Este meg akartam mutatni neki a szép tüll anyagot, amit vettem, és nevetve vettem ki mellőle a drótvágót. Hát igen, a két énem – mondtam, mire csak annyit mondott: A kis betonpillangó.  – Szerintem tényleg illik rám. Nem gondoljátok?

A szoknyát már kiszabtuk, mikor anyukám meglátogatott. Ha nem lesz más program, holnap összerakom.

Anyu húsvétkor jött ki pár napra. Pont akkor volt itt a lakótársam anyukája is, plusz négy gyerek. Iszonyú cukik voltak, de 4 nap után már eléggé zsongott a fejünk. Sokat mászkáltunk a városban, de a legjobb programot vasárnapra tartogattam. Nem tudott róla, hova megyünk, csak szombat este mondtam neki bevásárlás közben, hogy kell vennünk szendvics alapanyagot. Aztán másnap reggel vonatra ültünk, és csak akkor jött rá, hogy hol vagyunk, amikor megmutattam neki a nagy darut amit a kikötőben látni a vonatról. Szerencsére innen nincs messze a Balti tenger. Nagyjából 2.5 órát vonatoztunk, és már ott is voltunk. Még a vonaton is megnéztem az időjárás jelentést. 8 fokot ígértek, esővel, 5 fokos hőérzettel. Délelőtt valóban jó csúnya felhők voltak az égen, de azok szerencsére bevonultak a város fölé, és estig ott is maradtak. A végére még le is égett az arcunk, nekem pedig visszatértek a szeplőim… hurrá. 5-6 órát sétáltunk a tengerparton, a városban, ettünk halat, aztán 6 körül indult vissza a vonatunk. Nagyon szép élmény volt, és biztos, hogy vissza fogok menni a nyáron is.

Húsvét anyukámmal

Arról már írtam, hogy összebarátkoztam egy spanyol lánnyal. Kiderült, hogy Madrid-ban dj-zett, és itt is folytatni akarja, ezért összefogtak páran, és csináltak egy bulit egy helyes kis kocsmában. Jó sokáig én, és Alejandra egyik kolléganője voltunk a vendégek, de aztán éjfél után megjött egy kisebb csapat, akikkel beszélgettünk is egy kicsit, meg táncoltunk jó sokat. Alejandra eléggé pánikban volt, mert a többiek mind valami latinos, seggrázós pop-electrot játszottak, meg felturbózott Jimmy Sommerville-t. Hát ő nem. Egyszer odaszaladt hozzám: Te, te szereted ezt a zenét? Nem, ordítottam boldogan, miközben úgy ráztam, mint Jennifer Lopez fénykorában (költői túlzás). Aztán befutott Alejandra egy másik ismerőse, Kostas aki félig görög, félig német. Hurrá, van már fél német ismerősöm Németország fővárosában. A közönség többi tagját természetesen elűztük Alejandra zenéjével, de kettőnknek bejött, ám aztán mi is lassan leléptünk. Másnap munka. Most szombaton velük, kettőjükkel buliztam. Most épp Kostas csinált zenét egy kocsmában, aztán hajnalban még átmentünk egy lebontás előtti utolsó bulit tartó helyre. A fényképeken látszik, hogy először miért nem találtuk meg a helyet, de aztán tök jót táncoltunk végül. Annyira, hogy reggel  7-re értem haza. Lesz ez még kilenc is…

 Random képek

Szemüveg saga

Szép folytatásos történet lett abból az egyszerű igényemből, hogy szeretnék egy új szemüveget csináltatni. Ezt a fajta szemüveget, már 15 éve hordom folyamatosan. Azért, mert azt mondta a méreg drága magánorvosom, hogy ezt bizony mindig hordanom kell. Innentől már egész életem végéig, és készüljek fel, hogy ez egyre vastagabb lesz. Prizma szemüvegnek hívják, és kancsalság ellen van, ami az én esetemben nem látszik, vagy csak egy picit, viszont ha elfárad a szemem, kettőt látok. Úgy jött ez nekem anno, mint egyfajta megváltás, mert már nem tudtam készülni a vizsgáimra, annyira nem láttam. A kettős látáson kívül viszont nincs semmi baja a szememnek. Most azért akartam kicseréltetni, mert megkarcolódott a fényvédő réteg rajta, és már nagyon zavart, hogy láttam a foltokat. Na, itt kezdődött a szenvedés. Több optikus is egy orvot ajánlott, ezért oda kértem időpontot. Egy hónapot kellett várjak. Végre eljött az idő. Vártam egy órát, hogy bejöjjön az orvos a szobába, elmondtam, mit szeretnék, erre azt mondta, hogy ők nem tudják ezt itt vizsgálni, de ad egy beutalót. Nem voltam boldog. Még aznap kértem időpontot a másik orvoshoz. Megint egy hónap várakozás, normál szemészeti vizsgálat, aztán a doktornő olyat mondott, amire nem számítottam: Magának nem kell szemüveg…. He? Jobban olvas szemüveg nélkül, mint vele. … Ok, gondoltam, de mi van a kettős-látással? Hát, ahhoz hozzászokik az agya. Ellenkeztem, hogy az enyém bizony nem, ezért ő is tovább küldött egy vizsgálatra. Kitaláljátok? Megint egy hónap volt a várakozási idő. De itt legalább olyan vizsgálatokat végeztek, ami tényleg a kancsalságot méri. A végeredmény viszont itt is az lett. Tök feleslegesen hordtam a prizmát folyamatosan, ráadásul még túl erős is a szemüvegem. A slusszpoén pedig az, hogy ezt már gyerekkoromban megműthették volna, de valamiért ez senkinek sem jutott eszébe sok-sok szemvizsgálat, és kórházi kivizsgálás ellenére sem. (A fejem is sokat fájt kicsinek, ezért kellett folyton orvoshoz járni). Most kaptam egy beutalót (nahát, még egyet) egy állítólagosan nagyon jó klinikára, egy nagyon jó orvoshoz, aki egy egynapos műtéttel, kb. 2 hét lábadozással rendbe tudja tenni a dolgot. Addig nem írnak fel feleslegesen új, és drága szemüveget, viszont a mostanit is csak akkor kell felvennem, ha érzem, hogy fárad a szemem. Köszönjük, magyar egészségügy. Folytatás júni 29-én. Onnantól majd én is többet tudok. Addig pedig igyekszem nem utána olvasni a neten, hogy hogyan történik a műtét maga. Brrrrrr

Holnap május 1. Nem dobálunk rendőröket. Inkább eszünk valamit valami békésebb helyen, és elmegyünk moziba. Szeretek itt. 

Csókolom!

Előre akartam szólni, hogy gyerekek ezt most ne olvassák, mert ez a bejegyzés meglehetősen sok káromkodást fog tartalmazni, bár bizonyára nem annyit, mintha tegnap írtam volna meg, de végül nem lett vészes, bár így sem egy szépirodalom. Tudom, hogy nem illik csúnyán beszélni, pláne nem leírni, de egyrészt a kamaszkoromat Etyek-Biatorbágy-BP vonalon töltöttem három unokabátyám, és azok (javarészt) fiú barátai között, így ragadt némi csúnyabeszéd rám (az Iccéről ne is beszéljünk), másrészt ti is megértitek majd az indulataimat, ha elolvassátok a történetet. Életem legszarabbul szervezett fesztiválján jártam. írhattam volna, hogy legrosszabbul, vagy leggyengébben, de ezek nem festenék le jól, mi is járt a fejemben addig, míg végül kialudtam magamat.

Történt tehát, hogy valamikor hónapokkal ezelőtt értesültem a Kasematten fesztiválról.  13-ból 7 fellépőt bárhol, bármikor szívesen megnéznék, hármat pedig már nagyon-nagyon vártam.  Ebből öt esett szombatra, így gyorsan ki is vettem szabadságot, és megvettem két jegyet, mondván valaki csak eljön velem.  Előtte késtem le pár jó koncertet, mert későn kapcsoltam, így ezt már nem akartam kihagyni. Volt is pár jelentkező a jegyre, de aztán ők is lemondták. Minden külföldi barátom épp otthon van, vagy készül haza, T már nincs, de ezt majd még megírom később, és ő is épp Olaszországban van, szóval egyedül kellett nekiindulnom. Arra számítottam, hogy nem lesz olcsó az utazás, de nem gondoltam, hogy ennyire. Nem tudom hányszor írtam le már itt a blogban, hogy nem is én lennék, ha minden simán menne, de úgy tűnik, megint eljött az ideje. Bár így tényleg van miről írnom, és talán ti is jót nevettek a szerencsétlenkedéseimen. Nekem még kell pár nap hozzá.

Mivel én egy megfontolt (hihi) gyerek vagyok, szeretem előre megvenni a vonatjegyeket. Így tettem most is. De mivel fodrász gyerek vagyok – tehát nem igazán túlfizetett – a legolcsóbb jegyet választottam a visszaútra is, amit csak aznap lehet módosíttatni, azt is csak plusz pénzért. De hát mi is történhetne, ugye?  

A fesztivál Halberstadt mellett a semmi közepén, 7 km-re a várostól, a szántóföldön, illetve alatta került megrendezésre egy fantasztikusan átalakított kőbányában.  Berlintől átszállással mentem vonattal. Oda Halle (Saale) felé, vissza pedig vasárnap reggel fél 5-ös indulással Magdeburg felé.  Eddig a közelében sem voltam egyik városnak sem, de mivel az afterparty-val együtt éjjel 3-ig volt kiírva a program, gondoltam, max. 1-1,5 órát kell majd reggel a vasútállomáson várnom. Ez azért már férjen bele, még ha hideg is lesz. A barlangban egyébként is hideg van, jól fel voltam öltözve. A honlapon túl sok infó nem volt a közlekedésről, ezért előre rákérdeztem levélben, hogy van-e esetleg fesztiválbusz be a városba, vagy gyalogolni-taxizni kell. A válsz ennyi volt: Taxi OK, Bus no... Köszike bazmeg. Aztán később ki is írták, hogy a taxik ott fognak este várakozni, hogy mindenkit biztonságos helyre szállíthassanak.

Dél körül indultam, kényelmes ICE kocsiban olvasgattam, nem is sejtettem, mi jön ezután. Mikor átszálltam a másik vonatra, gondoltam megnézem, hátha tettek fel képeket az előző napról, de egész mást találtam. „Fontos információ! Mivel  tegnap a rendőrség félbeszakította az afterparty-t, így ma már meg sem tartjuk, bocs.” Na, ekkor jött a pánik. Az Afterparty este 11-től volt kiírva. Ha akkor kiraknak, öt és fél órát bóklászhatok az utcán, vagy ülhetek a vasútállomáson, ha nyitva van egyáltalán. Halberstadt egy porfészek. Még nappal sem láttam senkit az utcán, nem hogy valami non-stop nyitva lenne, meg egyedül valahogy nem is érezném túlságosan biztonságban magam. A hidegről nem is beszélve. 3 fokot írtak éjjelre. Nézegettem a kommenteket, senki nem értette, miért jöttek a rendőrök. A szántóföld közepén egy barlangban, mégis ki a búbánatot zavarhat egy fesztivál? Egy barlangban…. értsd: A FÖLD ALATT…. WÁÁÁÁÁÁÁ. Jó, volt a kis dombon még kb. 2 kisház is, de mozgást nem láttam az udvaron, és két nap így is úgy is kibírható, szerintem. Vagy nem…

Pontosan azt sem tudtam, mennyi idő lesz kiérni a helyszínre, így számolni sem tudtam nagyon. Felváltva nézegettem a programot, és a vonatokat a neten. Természetesen nem is én lennék, ha nem Henric de la Cour lett volna az utolsó előtti fellépő, aki csak azért volt a második legfontosabb fellépő számomra, mert az Agent Side Grinder-t itt lehetett a jelenlegi felállásban utoljára látni. Az utolsó meg a Project Pitchfork – ok őket már láttam élőben, de ők egyszerűen csak legendásak. Az utolsó vonat Magdeburg felé este 10-kor indult, Halle felé is megnéztem, az 11 lett volna, de onnan még háromszor kellett volna átszállnom, és reggel fél 6-ra értem volna haza. 11-től… BSZM…

Így értem oda. A józanabbik énem azt mondta, nem éri meg szétfagyni, kockáztatni, hogy kirabolnak, menj haza az utolsó vonattal. Henric-et úgyis látni fogod júliusban, az ASG fontosabb most, az meg a program szerint előbb van. Na, ez a józanész addig duruzsolt, míg be nem mentem (jelzem, a jegyet nem tudtam eladni senkinek odakint – a második bukta). A She Past Away épp elkezdte a koncertjét. Onnantól jött a kattogás. Imádtam, élveztem, akartam, hogy ez még jó sokáig ilyen jó legyen, de bennem volt, hogy utána szívok még öt órát a hidegben – a hidegben, ami addig is elég csípős volt. Kb. 5 fok lehetett, kint széllel, bent maximum öt fokkal több. Téli kabátban ugráltunk, és 1-2 óra elteltével a lábam is két betontömbnek tűnt, hiába a szépséges Martens.

Nehéz megfogalmazni, mit érzek, mikor egy ilyen fesztiválon hallom a zenéimet, mert valószínűleg sokan nem szeretitek annyira a zenét (amit én fel sem tudok fogni) vagy egész más műfajban mozogtok, de talán a fagyi jó hasonlat. Azt sokkal többen szeretik, mint a dark zenét. Szóval képzeljétek el, hogy egész télen megtartóztattátok magatokat, és nem ettetek fagyit. Aztán jön egy meleg tavaszi hétvége, de még a téli kabát van rajtatok, mert reggel még hideg volt. Cipelni kényelmetlen, ha rajtad van, izzadsz. De végre kimehettél a parkba a gyerekkel/kutyával/könyveddel, és egy csomó gyerekes/kutyás/könyves emberke van körülötted, akik ugyanúgy imádják a fagyit. Kivárod a sorod, hogy végre megvehesd, már jó régóta tudtad, hogy mikor lesz ez a fagyis nap. Láttad előre az étlapot, és tudod, hogy a kedvenceidet árulják majd, és most ott állsz a pult előtt, a kezedbe adják a gyümölcsös, vagy édes gombócokkal teli tölcsért, és BELENYALSZ. Bár a fagyi hideg, mégis melegség árad szét a testedben, lehet, hogy még a szemed is becsukod, a fejed kissé kótyagos, és nem tehetsz ellene semmit, mosolyognod kell… Na, ilyen nekem a zene, csak ha otthon hallgatom, az max. két gombóc, ha fesztiválon, akkor lubickolok a pisztáciában… Mert az mindig van.

Török barátaink után két számomra ismeretlen zenekar következett, így kimentem inni egy sört, meg enni valamit. Illetve kicsit belehallgattam, hátha valami jót fedezek fel, de nem így történt.

Plusz egy adalék a német fesztiválokhoz, és egyáltalán az itteni élethez: Itt nem kell attól tartanod, hogy félreértik, ha rámosolyogsz valakire. Tök természetes, hogy az emberek odaszólnak valami vicceset a másiknak, vagy megdicsérik a ruhádat – az utcán, metrón is – aztán mennek tovább. Még ha ez férfi és nő között történik, akkor sem kell, hogy folytatása legyen. Nem feltétlen nyomulás, ha a pultnál valaki odakoccint a sörödnek, lehet, hogy nem is látod soha többé az embert, szimplán csak kedvesek.

Mivel a jó fesztivál érzés megingatott abban, hogy el kell érjem a 10-es vonatot, megkérdeztem az egyik biztonsági őrt, hogy tényleg törölték-e a bulit éjjel. Sajnos igen. Max. éjfél, és mindenkit ki kell pakolniuk. Akkor már megint eléggé fáztam, így meggyőztem magam, hogy a terv helyes. Legkésőbb fél 10-kor ki kell menjek, hogy ha túl sokan lennénk 1-1 taxira, akkor se legyen baj. Henric koncertje 9-re volt betervezve. Evés, ivás, pisi, életjel a külvilágnak (Facebook poszt, mert kell a napi adag), és egy kis melegedés a barlangban. Úgy tűnik, sikerült a backstage-be vezető ajtó mellé állnom, mert először a She Past Away tagjait láttam kisétálni a tömegbe – ez is egy szimpatikus dolog. A fellépők megnézik egymást, és beszélgetnek a rajongókkal, mégsem túl rámenős senki. Aztán elsétált előttem Johann, a skandináv félisten. Kb. 2 méter magas, és az egyik megmaradó tag az Agent Side Grinder-ben. Majd szép sorjában jöttek ki a többiek. Mikor Peter Fristedt eljött mellettem, rámosolyogtam. Na nem azért, mert olyan szép lenne (lásd a képen lent!), de ő is marad a zenekarban. Kicsit zavarba jött, és biccentett a fejével, aztán sietett tovább. Ezért már megérte egyedül elmennem, de a koncertért meg még inkább. Negyedórás késéssel kezdtek. Az énekes pár hónapja jelentette be, hogy egyéb elfoglaltságaira hivatkozva kilép a zenekarból. Őt követte másik két tag. Nem tudom, mi a más elfoglaltság, de ahogy elnézem, akkora primadonna, hogy biztosan hiányozni fog neki a színpad. A koncert közepe felé búcsúzott el mindenkitől, és szerintem még egy kicsit pityergett is. Aztán behoztak még egy mikrofont, és én már toporogtam, mert tudtam mi jön. Most utoljára adják elő a Henric-kel  közös számukat. Zseniális volt, rázott a hideg végig, és egyáltalán nem zavart, hogy csak idegenek látják, hogyan sikítok sörrel svédeknek. A végén megölelték egymást, de olyan őszintén, és kedvesen, hogy szerintem mindenkiből ugyanazt az a  ’jajmegzabálom’ érzést váltotta ki, mint amikor kiscicák cukiskodnak youtube videókon.  A koncert alatt szerencsére nem azon járt a fejem, hogy miről maradok le még. Mindenkinek át kéne élnie ilyen élményeket… sokkal jobb hely lenne a világ.

A csúszás miatt Henric is később kezdett. Végül három számot hallottam tőle. Néha sajnálom, hogy jó hallásom van, mert habár továbbra is imádom, azért inkább cd-ről. Bár három szám után talán elhamarkodott azt mondani, hogy élőben hamis – sebaj, júliusban újra látom, és ott nem lehet ilyen malőr az idővel.

Kicsivel fél 10 után kint voltam a barlangból. A beígért taxik természetesen nem voltak sehol, pedig nem én voltam az egyetlen, aki már eloldalgott. Újra google, taxi hívás, várakozás. Két lánynak mondtam, hogy jöhetnek az én taximmal, de sajna más irányba mentek. Már odajött egy biztonsági őr, hogy segíthet-e, de mondtam, hogy csak a taxit várom, és fázom, de egyébként minden ok. De persze nem én lennék, ha minden ok lenne, ugyebár. Végre megjött a taxi. Volt kb. 13 percem az indulásig. Kérdeztem a sofőrt, hogy elérjük-e a vonatot. Azt mondta, az a piros lámpáktól függ. Odafele egy arab sofőr vitt. Ez német volt. Mondhatnánk, hogy tipikus. Se előttünk, se utánunk nem volt autó az úton, de olyan pontosan tartotta az ötvenet, hogy azt rajzolni lehetne. Két percem volt az indulásig, mikor hozzávágtam a pénzt, és kiviharzottam az autóból. Épületbe be, lépcsőn le, folyosón át, lépcsőn fel, az ötödik vágányra. Úgy robbantam be a vonatajtón, hogy a mellette ülő spanyol lány enyhe szívrohamot élt át, és még rá is kiabáltam, hogy Magdeburg? Rémülten válaszolta, hogy igen. Ezután – hogy ne fokozzam tovább a feszültséget – tulajdonképpen minden rendben ment. Elértem a csatlakozást, vettem új jegyet, és hazáig próbáltam aludni, a kapucnimmal (elölről felhúzva) a fejemen. Kíváncsi vagyok, hányan fotózhattak le az út során. Aludni nem tudtam, mert még mindig felváltva dühöngtem, és gondoltam vissza jó érzéssel a történtekre.  De aztán fél 3 körül hazaértem, és örültem, hogy nem Halberstadt-ban csövezek a három fokban.

Konklúzió: Lehet egyedül is élvezni egy fesztivált, és utazni érte oda-vissza kb. 450 Km-t. Lehet, hogy így már bulizni is elindulok egyedül, ha úgy esik, hogy senki nem ér rá. Konklúzió 2. Ez egy kurva jó fesztivál volt, de rohadt drága… de kurva jó… de rohadt drága… de tulajdonképpen kurva jó.

Mi kell ahhoz, hogy februárra leadd a karácsonykor felszedett plusz kilókat? 4-5 hét küzdelem masszív nagyvárosi vírusokkal. Mint jó sok sorstársam, én is hetente estem vissza ebbe a torokfájós, lázas, köhögős betegségbe. Oda-vissza ragasztottuk egymásra a kollégákkal, és nyilván a vendégekkel is. Most már két hete nincs bajom, bár előtte lázasan dolgoztam, mert harmadik hete nem maradhattam otthon próbaidő alatt. De aztán a hétvégén kipihentem a dolgot, és azóta is lelkesen szedem a C vitamint, és a cinket. Gyorsan le is kopogtam, biztos, ami tuti. Egyébként nem biztos, hogy baj lett volna, ha megint kiír az orvos, mert iszonyú jó fej főnököm van, de nem akartam kockáztatni. A főnök annyira jó fej egyébként, hogy pénteken két órával zárás előtt az öt új kollégát, köztük persze engem is, megvendégelt a közelben lévő olasz étteremben. Nálunk ilyen a munkamegbeszélés. Azt hittük, a továbbképzésről lesz szó, de nem. Egyszerűen csak biztosítani akart bennünket arról, hogy habár kicsit másként mennek a dolgok, mint azt előre beharangozta, ne aggódjunk, amint visszatér az üzletvezető, aki kb. 2 hónapja beteg, lesz egy csomó tréning, meg nem kell annyiszor a telefonhoz rohannunk. Azt kifejezetten utálom egyébként. Azt mondhatom, hogy szinte száz százalékig értem az embereket – kivéve a rohadt berlini dialektust, az pokoli – de telefonban ez sokkal nehezebb. Ha még megy mellettem három hajszárító, plusz a beszélgetések, kifejezetten nagy erőfeszítést igényel egy egyszerű időpont egyeztetés is. Esküszöm, több energiát vesz ki belőlem, mint egy sajtkukac gyerek-hajvágás. A továbbképzés Hollandiában egyébként sajnos elmaradt. Valószínűleg nem volt elég résztvevő, pedig még a hajamat is narancssárgára festettem. Hálátlanok. De majd megtartják állítólag később. Most hétfőn is megyek egy hajfestős szemináriumra. Kíváncsi vagyok.

Bulik, művelődés

Azért a nagy betegeskedés előtt, meg a köztes „épp jól érzem magam” napokban volt egy pár buli is. Azért is imádom Berlint, mert itt aztán mindenféle ember van. A barátaim nagyrészt olaszok, de itt járt látogatóban egy belga ismerősünk, így vele is el kellett menni bulizni. Egy nagyon hangulatos kis kézműves sörös helyen kezdtünk, aztán átmentünk a legendás K17-be, amit ma már Nuke-nak hívnak. Mivel többségben voltak az érzékeny lelkűek, nem tudtunk sok időt tölteni az EBM-industrial teremben, pedig Berto-val nagyon szerettünk volna egy jót táncolni. Mindegy, így sem volt rossz. T-vel voltunk egy csuda helyen szaunázni. A gyógyulás érdekében, természetesen. Itt: Vabali Spa. Ami vicces, hogy itt csak meztelenül szabad a szaunákba, vagy a medencébe menni. Én először voltam ilyen helyen, de mivel mindenki más is ruha nélkül volt, így végül engem sem zavart. A németek egyébként is szeretik a pucérkodást. Gyakorolják is lelkesen, sőt, még nevet is adtak neki: freie Körper Kultur.

A pucérkodás előtt említett buliban velünk volt még Alejandra is, egy spanyol lány. Vele azóta már többször voltunk itt-ott. Pl. végre láttuk együtt Zanias-t is. Bár csak egy jó hosszú DJ szett erejéig, de végre ott tudtam lenni valahol, ahol zenél. Most épp koncertturnén van, úgyhogy valószínűleg van esély, hogy hamarosan élőben is hallhatom énekelni. Tegnap mentünk volna egy beszélgetésre Wim Wenders-szel, de úgy tűnik, nem elég 20 perccel korábban érkezni. Egy hatalmas könyvesboltban volt megrendezve, egy alagsori teremben. Oda nem lehetett lelátni, viszont a földszinten volt egy elkerített részen egy kivetítő. Ezelőtt álltak az emberek kb. ötösével, egy nagyjából 10 méteres sorban. Azt gondoltam, ez nem fog összejönni. Felmentem az elsőre. Egy folyosóról rá lehetett látni a kivetítőre. Jó sok ember volt ott is, de sikerült időben a korláthoz állnom, így jól láttam. De sajnos csak láttam. Hallani szinte semmit sem hallottam. Akinek az anyanyelve a német, biztos értette, hogy mit beszélnek, de én csak motyogást hallottam, így feladtam a küzdelmet. Viszont ez egy gigantikus könyvesbolt volt. Nyilván nem jöhetem haza üres kézzel. Vettem egy Hermann Hesse hangoskönyvet németül.  Nem mondom, hogy könnyű, de ma jó sokat hallgattam, és még fogom is szerintem. Ez a vasárnap a pihenésről szól. Fel sem kelek a fotelből. Na jó, egyszer lementem csokit venni. Ami még rosszabb, előfizettem a Netflix-re. A tévét végül nem kapcsoltam be, de így mégis el vagyok veszve. Lehet, hogy tőlem meglepő, de imádtam a Szívek szállodája sorozatot, még ha ilyen hülye magyar címet is adtak neki. A Netflix-en legálisan meg lehet nézni a két új részt, amit tavaly készítettek. Én csak az elsőt néztem meg, és mélységesen csalódtam. Minden perce küzdelem volt. Lehet, hogy jó poénnak tartották, hogy egy narrátor folyamatosan közvetíti, amit látsz (pl. Lorelei biccent, és átöleli lányát), de szerintem csak rohadt idegesítő. Miért néztem végig? Ez egy remek kérdés. 

A nagy tervek

Az előző bejegyzésben említettem néhány grandiózus tervet. Nos, az eredmények. Paraván – elkészült, esik szét, nem vagyok asztalos. Szoknyavarrás – 1 hónapja félkész. Túl szűk lett. Lehet, hogy most kéne felpróbálni, így, hogy fogytam egy kicsit. Táskavarrás – már megvettem a pánthoz az anyagot. Festés – két kis kép kész, felszögelve a falra  – olyan büszke vagyok magamra. Ha valaki meglepődött a rézvörös hajamon, mondván furcsán színes tőlem, akkor a képeken még inkább meg fog. De nem kell. Én nagyon szeretem a színeket, épp csak ruhák formájában nem. Bárhol laktam, mindig színes volt. Talán nem ennyire, de ez Berlin, itt miden megtörténhet.

Szörnyű, hogy mit össze tudok üzletelni saját magammal. Ez általában a felkeléssel kezdődik. Előző este szépen átgondolom, mit kéne megcsinálni másnap délelőtt (egyik héten 10-kor, másik héten 11-kor indulok dolgozni), illetve este, ha hazajöttem. Általában azt is átgondolom, hogy mit nem csináltam még mindig meg, ezért a lista folyamatosan elég hosszú. Ekkor mindig megfogadom magamnak, hogy holnap aztán tényleg felkelek, és tornázok, és stb. Na, ebből általában az lesz, hogy csörög az ébresztő negyedóránként, és én folyamatosan próbálom meggyőzni magam arról, hogy fel kéne kelni. Szerintem Blamaj kisasszony az, aki ilyenkor ellent mond. Ez rá vall. Egy átlagos beszélgetésünk:

[07:00 Kellemes ébresztőzene a telefonból]

Blamaj: Aaaaanyáááááááád! (halk elnyújtott nyüszítés szerű hangon)

Én: Ok, de csak negyed órát

[07:15 Újabb ébresztő]

Blamaj: Tudom, tudom, csak még egyet, olyan jó meleg van itt a takaró alatt. Jó választás volt, gratulálok.

Én: Nem kéne, mindig itt rontjuk el. Most már tényleg fel kéne kelni. Annyi mindent meg kéne csinálni.

[07:30 Újabb ébresztő – ezután már csak 8-kor fog csörögni]

Blamaj: Hogy lehetett ez negyed óra, csak most csuktam be a szemem.

Én: Basszus, ez nehéz lesz, de még van időm addig, míg el kell kezdenem készülődni. Tornázni még tudnék. A paraván befejezése már nem fér bele. Nem baj, ahelyett megnézem azt az e-mailt, amit egy hete meg kellene. Meg egyébként is tök ciki vagyok.

Blamaj: Áhh, a torna még belefér, de olyan fáradt vagyok. Hülye REM fázis, vagy mi.

[08:00 Ébresztő]

Blamaj: Nyhüfff (kinyúl a telefonért, és benyomja a szundit)

[08:10 Szundi-ébresztő]

(Blamaj kinyúl a telefonért, és kinyomja a csörgést)

Én: Nyhh

[09:00, páros héten 10:00 Újabb ébresztő]

Én: Basszus, remélem, a reggeli még belefér, basszus, még hajat is kell mosnom. Miért csinálom ezt mindig? (hisztérikus mozdulatokkal tépem le magamról a takarót, és kászálódok fel a matracról)

Ezután rendszerint a szoba és a fürdőszoba közti futkározás közben harapok egyet a reggelimből, a kávéscsészémet rendszerint a fürdőszobában (a lakótársam szerint a klotyóban) felejtem, mert amíg a szemedet fested, vagy hajat szárítasz, igenis lehet kávét inni.

A tegnapi nap üzletelése: Viszonylag korán keltem. Nem teljesen magamtól. A lényeg, hogy olyan 8 körül már ücsörögtem a fotelban, néztem a vonatokat, és instant Pho levest szürcsöltem, mert marhára fájt a torkom. Ezalatt az egy hónapja félkész paravánra gondoltam, valamint az e-mail-re, amit meg kéne nézni, plusz a mosott ruhákra, amik az ágyamon hevertek. Úgy okoskodtam, hogy ha ezt most megcsinálod, akkor már csak az marad estére, mikor hazaérsz a munkából, és hű, de ügyes leszel. Na, ebből az lett, hogy még 9-kor is a fotelban ültem, csak egyre vacakabbul éreztem magam, ezért elmentem az orvoshoz, aki kiírt egész hétre. Ennek eredményeképpen egész nap csak aludtam, főztem egy tárkonyos csirkelevest, mert az gyógyít, meg egy turbó gyömbérteát, aminek tényleg ütnie kell. Van benne citrom, méz, és Heißer Hugo tea, ami leginkább bodza, és nagyon finom.

(Érdekes ez a magyar berögződés egyébként. Félve hívtam fel a főnökömet, hogy beteg vagyok, mert az volt bennem, hogy biztos azt hiszi, kamuzok, és ez majd rossz pont, és jól kirúgnak a végén. Pedig volt már más kollégám is beteg, és én sem gondoltam, hogy hazudik. Hiába, le kell vetkőzni ezt a ’dolgozz, amíg meg nem döglesz’ hozzáállást.)

Aztán megint a fotelban ültem. A mosott ruhák még mindig az ágyon, de sikerült őket úgy félretolnom, hogy elférjek mellettük. Cseppet bunker hangulata van, de ha nagyon megnézem, kicsit olyan is, mintha valaki feküdne mellettem. Pedig már nincs ám szükség ilyen „pótlásokra” (de erről majd később). Nem baj, a ruhák szerintem ma éjjelre is ottmaradnak, de ettől függetlenül őrült nagy terveim vannak a hétre. Már a gyógyuláson kívül. Először is elrakom a ruhákat… de tényleg… csak pár nap, és el lesznek téve. Aztán megpróbálom végre átíratni a karlsruhe-i TV-internet szerződésemet arra, aki használja. Most nekem utal, én meg tovább, de ez így elég vacak. No meg lehet, hogy bekapcsolom a tévét. Karácsonykor néztünk síugrást, meg a reptéren is a késés miatt, most meg láttam egy csomó snooker-es cikket, úgyhogy lehet, hogy az Eurosport-ra már ránéznék. Kb. másfél éve nem néztem magamtól tévét, de ezek úgy el kezdtek hiányozni. Még egy valami, amivel jól el lehet cseszni az időt. Előre is gratulálok, Linda. Nekem nincsenek szilveszteri fogadalmaim, de van egy-két dolog, amit már régóta tervezek. Pl. még pár kép a szobámba. Egyet már festettem. Mondjuk azt alvás helyett. De csak neki kellene állni… hahaha. Ugyanilyen a szoknya, és a táska is, amit már rég meg akarok varrni magamnak abból az anyagból, amit függönynek vettem, de nincs szívem szétszabni, mert annyira szép. Cserébe ott áll hónapok óta. A paravánt már elkezdtem, mert valamire szükség van, hogy az utca fényeit kitakarja az ablakból. Legalább a lenti ablak elé akarok valamit. A fentiekre esélytelen, hogy bármit is kitaláljak – illetve a kitalálással nincs gond, a megvalósítással annál inkább, amint azt a fenti pár példa mutatja. Na, meg olvasni is kéne. Érdekes, hogy ha elkezdem, alig bírom abbahagyni. Csak, hát az elkezdés…

T

Erről nem írok sokat. A lényeg, hogy Berto barátom egyszer bemutatott egy buli előtt egy barátjának, akivel aztán máskor is buliztunk együtt, meg kajáltunk többesben, és a szülinapomkor is eljött velünk vacsorázni, illetve én hívtam, mert szimpatikus volt. Aztán hazafele megkérdezte, hogy volna-e kedvem Berto-ék nélkül is találkozni vele. És volt. Szóval most van T, aki olasz, és németül beszélünk. Logikus.

Új munkahely

Jó. Most még ez is tök jónak tűnik, de legyünk pozitívak, jó. A csapat szuper. Sokkal több kolléga van, mint az előzőben. Tanulók nincsenek, ez azért is jó, mert így a legfiatalabb kollegina is túl van a kamasz ’nemtudommiabajom de az nagyon’ korszakán. Egyébként nagyon nemzetköziek vagyunk. Kezdjük pl. velem, aztán van lett, orosz, félig olasz, angol, japán és pár echte német kolléga is. A felvételi beszélgetésemen meg is jegyezte a főnök, miután felsorolta a nemzetiségeket: Én meg berlini német vagyok… unalmas, mi?

Itt szerencsére úgy néz ki, hogy nem csak duma a továbbképzés. Igaz, hogy dauer szemináriumra (amit ők Umformungnak, tehát átalakításnak neveznek, nem Dauerwelle-nek, azaz tartós hullámnak), de megyek Hollandiába. Február elején lesz. Bár utálok hajat csavarni, de ez így elsőre úgy néz ki, hogy még érdekes is lehet. Mindenesetre még egy kis tudástőke nem árt. Nem lehet mindig csak kaszabolni.

 Hó, karácsony, terror

Voltam otthon karácsonykor, de csak villámlátogatásra. 24-én hajnalban repültem. Hajnali 3 körül keltem, mert a megnövelt ellenőrzés miatt 2,5 órával előbb kint kellett lennem a reptéren. Kellett is ez az idő. Nem sokat vártam már a terminálban. Szépséges hóesésben szálltunk le, de sajnos nem nagyon maradt belőle semmi. A szüleim háza egy nádas mellett van, így én még legelésző szarvasokat is nézegethettem a meleg konyhából. A karácsonyi zabálásról csak annyit, hogy nyolcféle (!!!!!!) sütemény volt otthon szenteste, plusz a szaloncukor, és a gyümölcs. Életemben nem ettem ennyire kevés szaloncukrot karácsonykor, de van az a telítettségi szint, ahol már a kókuszos, meg a zselés sem kell. Illetve valahol titkon vágysz rá, de az a fura nyomás, ami egész lentről indul, és a szemgolyódig bezárólag tart, elég indok arra, hogy ne gurulj el a fáig, hogy lecsend róla.

Visszafele már rázósabb volt az út. Egyrészt, mert egy cuki hatéves folyamatosan rugdalta a székemet, másrészt mert volt egy kis turbulencia. Néha fent is dobálta a gépet a szél, de leszálláskor már nem csak a fel-lezötyögés volt, amit már megszoktam valamelyest. Napokig olyan szél volt, hogy a kidobott fenyők úgy sétáltak az utcán, mintha járókelők lennének. Hát ez a szél a repülőgépet sem kímélte. Körülnéztem, mindenki olvasgatott, meg beszélgetett, mintha semmi sem történne, én meg be voltam tojva, de rendesen. Azért mikor leszálltunk, a mellettem ülő angol srác kissé fejhangon jegyezte meg a barátnőjének, hogy hát, ez félelmetes volt. A pilóta is viccesen közölte, hogy ezután a fantasztikus leszállás után további jó utat kíván mindenkinek. Nos, ha úgy vesszük, tényleg fantasztikus volt, hogy egyben leértünk. Legközelebb májusban repülök – asszem – akkor azért remélem, nem fogok jobban félni, mint általában. Ha már fent vagyunk, azt imádom, de a fel-leszállás azért még mindig nem a kedvencem.

A reptérre a karácsony előtti terrortámadás miatt kellett korábban kimenni. T. arrafele lakik, és dolgozik. Szinte minden nap kint volt abban a bizonyos vásárban. Előző este együtt forralt-boroztunk ott. Másnap munka után hazafele láttam, hogy mindenki érdeklődik a hogylétem felől a Facebook-on. Volt egy kis para, mert az egyik barátomnak lemerült a telefonja, és nem tudott életjelet küldeni, de aztán ő is meg lett. Akit én itt ismerek, annak nem esett baja. Az élet viszont úgy folytatódott Berlin más részein, ahogy addig is. Másnap reggel talán az volt egy kicsit más, hogy nem beszélgettek az emberek. Mindenki kicsit elgondolkodóbbnak tűnt, de senki nem beszélt róla. T. is ugyanezt mondta, bár mikor ebédszünetben lement, sok bámészkodót látott, és rengeteg mécsest és virágot. A vendégeken sem lehetett látni semmit. Mikor valaki mégis szóba hozta, inkább arról beszéltek, hogy nem vagyunk hajlandóak félelemben élni, és ezzel én is így vagyok.

Az idióta álhírkeltés azért itt is megy. Az egyik kolléganőm valahogy kapott egy Whatssapp üzenetet, ahol valaki arról beszél, hogy egy Neukölln-i plázában robbantani akarnak. Ez már karácsony után volt. Szólt a rendőrségnek. Nap közben mutatta a képeket, hogy látod, tényleg van valami, mert le van zárva a pláza. Én épp aznap este készültem oda, de így nem mentem, viszont rákerestem, hogy van-e hivatalos infó a rendőrségnél, vagy bármerre a médiában, a bezárásról. Természetesen nem találtam semmit. Szóval néphülyítés, meg hergelés az van itt is, de az élet olyan, mint előtte volt. Berlinben élni jó, és kész!

Mikor Magyarországra a sarkvidéki hideg, ide a hóesés érkezett meg. Ma is szép mennyiséget kaptunk.

Atya ég, ezt még kora ősszel írtam. Tényleg egyre nehezebb ám nekiállni, de nem azért, mert lusta vagyok. Esküszöm. Na jó, kicsit az is vagyok, de leginkább jól el voltam foglalva.

Ez a kora őszi rész: Már megint annyi minden történt, és már megint nem írtam le kicsiben. Nézzük a fontosabbakat. Megint költöztem. Én már csak ilyen vagyok. Röviden összefoglalva, egy szar környékről egy szar környékre, viszont egy potenciálisan zseniális lakásba, de itt legalább közelebb vagyok a legtöbb mindenhez, ami érdekel, vagy ahol dolgoznom kell. A lakás viszont tényleg zseniális, csak egyelőre elég üres.

Koncert, sör, és party

Az előző posztot úgy fejeztem be, hogy megyek koncertre, meg talán táncolni. Jelentem, mentem. Fixmer és McCarthy bácsik Budapesten is koncerteztek, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti az elektronikus zenét. Kicsit techno, kicsit EBM… egy DJ, és egy szüleink korabeli énekes, aki nagyon, de nagyon meghazudtolja a korát. Nektek ott Pesten nem volt olyan nagy szerencsétek a helyszínnel, mint nekem itt. Ha voltatok már olyan helyen, ahonnan legszívesebben ki se jöttetek volna soha többé, akkor tudjátok, mit éreztem én a Berghain-ban. Ikonikus hely Berlinben, és nem véletlenül. Ha aznap este a fejünkre pottyant valaki egy atombombát, én boldogan haltam volna meg.  Lehet, hogy egy lottónyeremény nem lenne elég egy ilyen hely megvásárlásához, pláne nem a fenntartásához, de én ott akarok lakni!!!

Berghain

A koncert tehát zseniális volt. Azt már meg sem említem, hogy helyi „sztár” előadók is nyugodtan élvezték a kis sörüket, és a zenét, senki nem háborgatta őket (pl. Zanias, már megint – persze az ő koncertjére nem jutottam el, mert péntek éjjel volt, vagy inkább szombat hajnalban… hülye szombati munkanap…). Mivel a Fixmer&Mcarthy koncert sajnos csütörtök estére esett, hamar le kellett lépnem. Akkor még Marzahn-ban laktam. Az út tömegközlekedéssel minimum 1 óra lett volna haza, és mivel már fél 1 volt, nem volt más választásom, taxiztam. A taxisok széles vigyorral kérdeznek vissza, mikor azt mondja valaki, hogy Marzahn-ba legyen szíve. Én faarccal válaszolok, igen, Marzahn. De közben ezt gondolom: igen, Marzahn, vigyorogj csak tejbetök, jól hallottad, hülyére keresed magad rajtam ma este… szívesen. Mindezt nagyon szarkasztikus hanglejtésben. No, de mit lehet tenni, ha ez a megfizethető. Mármint lakás. De azóta jobb helyen lakom. Legalább is távolságban.

A péntekem elég nehézkesen telt. Mondanom sem kell, mennyire fáradt voltam, de bármikor megismételném, és valószínűleg meg is fogom.

Szombatra kialudtam magam. Munka után találkoztam egy átutazóban lévő ismerőssel, majd nagy keresgélés után megtaláltam a helyi Főzdefesztet, ahol már várt rám Berto barátom, és az előző sörfesztiválon megismert kollégái. Ismét elég nemzetközi csapat gyűlt össze. Volt megint pár olasz, egy német, és egy brazil lány, meg persze én. Legutóbb arról beszéltünk Berto-val, hogy milyen hülyeség, hogy az olaszok rögtön olasz sört kerestek az előző fesztiválon, de nekem már annyira hiányoztak a jó kis magyar kézműves sörök, hogy elsőre mégis csak azt kerestem. Jól is tettem. A Flying Rabbit nevű IPA-t, amit megkóstoltam, a fesztivál legjobb IPA-jának választották. Kóstoljátok meg ti is! Persze utána egy-két másik sört is kipróbáltunk, de jól esett egy kis hazai. Az utolsó körben finn sört akartunk inni, de nem tudtuk milyenek, ezért angolul kértem tanácsot a csapos lánytól, aki aztán nem a választékot kezdte el elemezni, hanem megkérdezte honnan jöttem. Hát, az én akcentusom is felismerhető ezek szerint. A továbbiakban magyarul folytattuk a beszélgetést.

Mikor kitessékeltek a fesztiválról, mert zártak, Berto-val, és két másik sporttárssal belevetettük magunkat a friedrichshein-kreuzberg-i éjszakába. Hosszú gyártelep udvarokon keresztül a lehető legkülönfélébb szórakozóhelyekre juthat be az ember, ha szeretné. Mi még maradtunk a szabadtérnél. Mikor már ők is álmosak voltak, ketten mentünk tovább egy dark buliba. Kicsit otthon is éreztem magam a helyen. A kidobó röhögve kérdezte, hogy te meg hol jártál, mikor megtalálta a táskámban a főzdefesztes poharat (nem elloptam, a jegyhez járt), és az egész helynek kicsit olyan hangulata volt, mint a Gyárnak Pesten. Jó volt végre a saját zenéimre táncolni.

 RAW Gelände

Ez meg már most írtam:

Munkahelyváltás 

A kimondott szavakkal tényleg vigyázni kell. Eddig hittem is, meg nem is, de mikor kijöttem, azt mondtam, mozgalmasabb életre vágyom, hát most megkaptam. A berlini munkám igen jónak ígérkezett. A főnök ígért fűt-fát, fotóstúdiót, új honlapot, tanulási lehetőséget. Na, ebből az lett, hogy egyszer csak küldött egy sms-t, hogy fáj a háta, nem jön be dolgozni. Ennek már 9 hete. A vendégek először csak kicsit türelmetlenkedtek, aztán már dühöngtek, és néhányan szépen le is szakadoztak. Nem éreztem jól magam, és a hangulat is elég vacak volt. A három tanuló bosszankodott, hogy semmit nem tanulnak – jogosan. A kolléganőm a sok teher miatt, a főnök meg persze sehol. Egyszer megkérdeztem a könyvelőt, hogy egyáltalán ketten kitermeljük-e azt, ami a fennmaradáshoz kell. Azt mondta, amíg mindketten dolgoztok, igen. Én szép lelkiismereti kérdést csináltam belőle, hogy ha netán találnék egy másik helyet, másik 5 ember is elvesztené az állását. Kár volt.

Októberben voltam otthon szülinapozni, meg bulizni kicsit. Tesóm kijött velem pár napra, hogy lássa merre lakom. Nagyon jó volt, de pihentetőnek semmiképp sem mondanám. Rengeteget túráztunk a városban. Mikor kedden visszamentem dolgozni – miután reggel fél  5-kor keltünk, hogy kikísérjem tesómat  a reptérre – cuki meglepetés várt. Adri kolléganőm egyedül reggelizett odabent. Kérdeztem, hol vannak a tanulók. Ja, ők nem jönnek. Hogy-hogy nem jönnek? Nem jönnek többet, és kész. Ja, és én is felmondtam. Te mikor mondasz fel? Levegőt sem kaptam egy darabig. Előbb a meglepettségtől, az elkövetkező egy hétben a munka mennyisége miatt. A tanulók kétszeresen-háromszorosan foglalták be az időpontjainkat, mert amíg mi vágunk, ők fel tudnak kenni egy festéket, vagy épp lemosni, stb. Ezt ezután ketten csináltunk mindent. Öt héten át. A vendégek persze nagyvonalúbbak voltak a borravalóval, de ez édes kevés, amikor csak aludni mész haza. Helyesbítek, alig várod, hogy hazaérj, és beájulhass az ágyba.

Megpróbáltuk még aznap felhívni a főnököt, de ki volt kapcsolva a telefonja. Két nap után már kezdtem aggódni, hogy otthon fekszik hetek óta, mi van, ha valami történt vele. Adri még nem akarta ráküldeni a mentőket, de másnap végül mégis felhívta a főnök egyik barátnőjét, hogy nézzen rá. Miután nem nyitott ajtót, kihívta a tűzoltókat, meg a rendőrséget, akik betörték az ajtót. Azt mondták, ha két nappal később mennek, már késő lett volna. Kórházba került, de velünk továbbra sem tartotta a kapcsolatot, csak két hete megüzente, hogy bezárja az üzletet. Hozzá tartozik, hogy november elsejével én, mint egyetlen alkalmazott – a kicsiket kirúgta a könyvelő által – én is felmondtam. A múlt héten egy vendégünk ajánlására elküldtem a jelentkezésemet egy másik szalonba, csináltam próbanapot, és végül fel is vettek. Most szombaton volt az utolsó munkanapom. Felváltva sírtunk a nénikékkel, akik már 40 (!!!!!) éve oda jártak fodrászhoz. De vége, és én ennek nagyon-nagyon örülök. Talán soha nem volt még ilyen nehéz 5 hetem. Volt szellemileg, és lelkileg megterhelő munkám, de most minden porcikámon éreztem, hogy kész vagyok. Az utolsó hetet hőemelkedéssel, torokfájással nyomtam végig. Vasárnap felkeltem, és semmi bajom nem volt. Most még pihenek, takarítok, aztán jön az anyukám, a nagynéném, és az unokahúgom látogatóba. Jövő csütörtökön kezdek az új helyen. Reméljük kalandos lesz, de nem ilyen értelemben, mint az előző.

Update: Ma voltam bent az új helyemen egy kis oktatáson. A felénél bevonult egy óvodás csoport, és feldíszítették a karácsonyfát a saját készítésű díszeikkel. Szerintem szeretni fogom ezt a helyet.

Pusszantás Gyerekek!

Az előzőekben már írtam a Hildesheim-be való eljutás nehézségeiről, és az első napunkról a fesztiválon. Most jöjjön a folytatás, ahogy megígértem.

A koncert előtt kényelmesen elfogyasztottuk a reggeli sört, és időben megjelentünk a helyszínen. AGENT SIDE GRINDER – ezt csakis csupa nagybetűvel lehet leírni. A belinkelt koncertfelvételt pedig kéretik megfelelő hangberendezéssel hallgatni! A koncert több volt, mint zseniális. A ragyogó napsütés, és a korai időpont ellenére nagyon odatették magukat a srácok. Az énekes olyan, mintha Van Gogh reinkarnációja lenne a nyolcvanas években. Ő és az igazi svéd-szőke szintis esztétikai élménynek sem volt utolsó. Meg a szintis még ráadásul egy botot húzogatott egy fém keretre erősített fém láncszerű izén, ami a zene része, és megfelelően ipari ahhoz, hogy én nagyon szeressem. Az előző este ezennel le is pipáltatott. Délben…

A következő hihetetlen időpont 14:15, Combichrist. Ők sem azok a matiné zenészek, de ennek ellenére elég jó koncertet adtak. Az biztos, hogy a színpadi munkásoknak itt volt a legtöbb dolga. Két dobos van a zenekarban. Az egyik folyton elvesztette az egyik dobját. Egyszer konkrétan az énekes dobta arrább, mikor elé gurult. Aztán mindig visszatették neki. A két dobos fejenként kb. 35 pár dobverővel érkezhetett, így azokkal is dobálózhattak. A végén persze mind be lett szórva a közönség közé. Ha ugyanez este, sötétben történik, szerintem kétszer annyian lettünk volna, és sokkal-sokkal jobban szórakoztunk volna. De ekkor már elég magas volt a mérce.

Itt hosszabb szünet következett, amit természetesen sörözéssel töltöttünk ki. Közben ment a Beborn Beton, de értük sosem rajongtam annyira. Aztán jött az, ami miatt ezt a fesztivált választottuk idén. S.P.O.C.K. Már a beállás is vicces volt. Az pedig, hogy a németeknek nincs humora, az egyszerűen nem igaz. A beállás közepén kezdték el skandálni, hogy vissza, vissza. Igyekeztünk elöl elhelyezkedni, és eközben elkövettem egy hibát. Visszamosolyogtam… Szerencsére nerd barátunk csak annyira volt bátor, hogy minden számmal közelebb jött hozzám, de pont vége lett a koncertnek, mire odaért volna, és ez így volt jó. Kicsit pocakos, szemüveges srác volt, Star Trek egyenruha felsőben, és öltönynadrágban. Apropó szemüveg. Ezen a koncerten volt a legtöbb szemüveges ember. Talán nem véletlen. A buli hatalmas volt, természetesen, és az énekes a saját szövegeiken is röhögött. Olyan őszintén marhák voltak, mint ahogyan elképzeltem. Semmi sallang, mindenki élvezte, amit csinált. A show részeként az énekes elmondta, hogy most jön az a rész, hogy ez lesz az utolsó szám, de ti tapsoljatok vissza, és akkor még lesz egy pár. Úgyhogy megtettük, visszatapsoltuk őket. Az utolsó utolsó szám után pedig az egész hangár elköszönt a jellegzetes Start Trek kéztartással, és a zenekarral együtt ordítottuk az égbe: Live Long and Prosper!

Nekünk újabb szünet következett, majd este 8 körül jött az IAMX szintén a hangárban, szintén sajnos. Mármint sajnos nem a nagyszínpadon, pedig ott is simán megállták volna a helyüket. Összességében azt mondhatom, hogy ők voltak a legprofibbak – persze azok közül, akik minket érdekeltek. Láttunk olyan zenekarokat is, akik sokkal durvább látványelemekkel léptek fel (tűzijáték, stb.) de az IAMX-nek elég volt három kivetítő, amin zseniális klipek mentek (egyébként náluk a videoklipek is nagyon komolyak), és három ember a színpadon. Az énekest sajnos nem sokat láttuk, mert nem nagyon jutottunk előre a tömegben, de a két szintis lányt igen, mert ők emelvényeken álltak. Ennyi elég is volt a hangulathoz. Ha már a délelőtt kapcsán esztétikai élményről beszéltem, hát ez a két lány szintén az volt. Ráadásul úgy ugrálták végig az egész koncertet, és tapsoltatták a közönséget, hogy ha a zene nem is lett volna olyan zseniális, mint amilyen volt, akkor is iszonyú jó hangulat lett volna. Sokáig vacilláltam, hogy vajon ez volt-e a legjobb koncert ezen a két napon, de végül a szívem az Agent Side Grinder felé húzott. Nagyon remélem, hogy még sokszor láthatom őket, és nem csak őket, természetesen.

Este még szépséges tűzzsonglőröket néztünk, aztán másnap már csak a pakolás várt, és a hazaút. Melasz még pozitív volt, rajtam már jelentkeztek a poszt-fesztivál-depresszió jelei. A vonaton hazafele lejegyzeteltem az eseményeket, és a poénokat, hogy majd jól leírhassam nektek. Volt, aki tanult már, és egy fekete csipkébe öltözött lány pulcsit kötött. El tudnék viselni ilyen hétköznapokat. Itthon aludtam egy kicsit, aztán vettem egy üveg bort, és leültem a Youtube elé. Legnagyobb meglepetésemre már fent volt az ASG koncert, így még mélyebbre löktem magam a depresszióba.

 Az utóhatás

Hivatalos videó a fesztiválról

Most már kihevertem. Azóta buliztam is. Csütörtökön vár egy jó koncert, talán szombaton még egy táncolós est. Meglátjuk. Imádom ezt a várost. Úgy néz ki, alakul az új albérlet is. Szorítsatok, hogy minél több mindent megnézhessek, meghallgathassak, megtapasztalhassak, hogy aztán azokat is megoszthassam veletek.

Csókolom!

Egyszerűen nem tudok rövid posztokat írni. Ez a második rész, de lesz még egy. Bár tegnap éjjeltől hidegfront súlyt bennünket, a második meleg hétvége után ezen a nyáron, most épp süt a nap, így ismét kiültem az erkélyre egy kicsit írogatni. Hogy elviselhetőbb legyen a ház melletti játszótér, és az innen-onnan kihallatszó üvöltözés (komolyan, itt valaki mindig ordít), fülhallgatóval hallgatok Fixmer/McCarthy-t. (Anyu, ne hallgasd meg, kérlek!) Az egyetlen gondom ezekkel a zenékkel, hogy állati kényelmetlen lenne fülhallgatóval a laptophoz kötve táncolni egy max. 1,5 méter széles erkélyen. Pedig szeretnék… nagyon. Sebaj, jövő csütörtökön láthatom őket élőben is. Imádom Berlint. Valamelyik nap Kreuzberg-ben az S-bahn felé menet elsétált mellettem az egyik legérdekesebb fiatal, nagyon intelligens elektronikus zenét játszó leányzó, aki most éppen Zanias néven fut. Imádom Berlint…

Mera Luna

A megérkezés-beköltözés körüli bonyodalmakat már leírtam az előző posztban, most jöjjön a lényeg! Szombaton, a kellemes svéd techno-ra való elalvás után kellemes svéd techno-ra ébredtünk. Valahogy elhúztuk magunkat a tisztasági szekcióhoz, remélve, hogy 9 körül még nem lesznek sokan. De. Feketeruhás zombik álltak türelmesen sorba a vécékhez, és a hosszú vályúszerű mosdókhoz. Üveges szemekkel mosták a fogukat, néhány poszt-punk már - az egyébként döbbenetesen profi  - taraját szárítgatta. Röpke ¾ óra alatt túl is estünk a reggeli szeánszon, és kisétáltunk a kocsihoz, mert Melasz hozott nekem jó otthoni cseh import sört ajándékba. Imádom a német söröket, de azért egy jó Chopper IPA, az egy jó Chopper IPA. Természetesen sörnyitónk nem volt, mert miért lenne, de egyébként sem lehet üveget bevinni a kempingbe, úgyhogy meg van a mentség. Megegyeztünk, hogy hiába vagyunk négyen (Melasz-Malőr, Linda-Blamaj) egyikünk sem tud öngyújtóval sört nyitni. Szerencsére egy lakókocsi előtt reggeliző szomszéd segített megoldani a gondot. A csomagtartóban ülve, éhgyomorra elszotyorgattuk a cseh csodát, majd elindultunk visszafele. Melasz jó szeme az állatokra kiszúrta, hogy egy plüss koala-kulcstartó hever a porban. Ő már szintén velem lakik, és a fesztivál tiszteletére Luna von Hildesheim lett a neve.

Hazatérve elfogyasztottuk Kati néni csodás szendvicseinek maradékát, és elindultunk kifele a buszhoz. A fesztiválbusz sofőrje egy nagyon cuki srác volt. Folyamatosan vigyorgott, és láthatólag nem rökönyödött meg az utazóközönségen. Pedig itt aztán volt minden. Punk, félpucér csaj, átlag goth, és véresre sminkelt pocakos srác a teljesen „civilbe” öltözött anyukájával. Tényleg, anyának hívta, és korban is stimmelt. Vagy eléggé perverzek, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek. A viccet félretéve, nagyon szimpatikus, és halál laza volt a néni.

A busszal bementünk a városba, hogy bevásároljunk. Tipikus fesztivál étrendet sikerült összehozni. Nutella, kenyér, sör. Mi más kellhet. Mivel Melasz wifi függő, és szeretjük a kávét, beültünk egy elegáns üzletház kávézójába, aztán a bevásárló utcában ettünk egy fish&chips-et. Természetesen hozzánk jött oda a kedves félkegyelmű bácsi, aki barátnőt keres. Elmesélte, hogy nem megy vissza a kórházba, hogy utálja a nagynénje, de ő bizony jó parti, mert az ő vécéje mindig tiszta. El is árulta, hogy Melasz tetszik neki, de sajnos nem járt sikerrel nála, így továbbállt.

Az első koncert, ami kicsit is érdekelt bennünket, csak este 6 körül kezdődött. Addig megnéztük, milyen ruhákat, cipőket, egyéb (kutyás – haha) kiegészítőket lehet beszerezni, sörözgettünk, és néztük a népet. Na jó, én természetesen vettem egy ruhát. Félelmetes, 42-es méret, de majdnem kilátszik belőle a fenekem. A próbafülke foglalt volt, ezért mellette csak rávettem a ruhát arra, ami rajtam volt. A próbafülkéhez álló sorban 3 lány folyamatosan nézett, és láthatóan rólam beszéltek, ezért odamentem, és megkérdeztem, hogy jónak találják-e. Azt mondták, pont arról beszéltek, hogy milyen jól áll nekem. „Nem, nem nagy, go and buy it!” Így már tényleg muszáj volt megvennem. Majd jött az Apocalyptica. Hát, ők nekem még mindig a vicc kategóriába tartoznak, de élménynek nem volt rossz. Melasz is csak azt kifogásolta, hogy miért nem játszanak meztelenül. Nos, az nem biztos, hogy érdekesebbé tette volna a koncertet – vagy legalább is nekem nem.

A koncertek helyszínére egy külön ellenőrzés után lehetett bemenni. Oda nem vihetsz be saját sört, vagy kaját, és a kinti konténerek helyett, amik meglepően tiszták, és kulturáltak voltak végig, bent csak toi-toiok állnak rendelkezésre. Viszont legalább vicces feliratok voltak rajtuk, pl. Utópia, vagy Unheilig autógramm-óra. Az Unheilig egy vacak goth zene, de valamiért sokan szeretik. Az első nap Melasz azt a bölcsességet találta mondani, hogy a toi-toi, olyan, mint a hegymászás – ne nézz le. Ezt én kiegészíteném annyival. hogy a második nap már inkább extrém hegymászáshoz hasonlít a dolog. Oxigénpalack ajánlott. De hagyjuk is a gusztustalan dolgokat. Ez egy fesztivál a semmi közepén. Egy kis büdös elviselhető.

Estére jöttek az érdekesebb koncertek. Először a Die Krupps. Bent volt egy hangárban, ezért sokkal kevesebben fértek be, mint akit érdekelt volna. Őket simán kiraktam volna a nagyszínpadra – mondjuk az Unheilig helyett. A koncert nagyon jó volt, bár az elején elég halk. Ők azok, akikre mindig lehet számítani. Tele energiával, és természetesen nagyon jó számokkal. Sajnos félig-meddig egybe esett a VNV Nation-nel, de azért belőlük is láttunk egy kicsit, és ha csak ezt a másfél koncertet láthattuk volna, már akkor is megérte volna elmenni. Rengeteg ember volt a nagyszínpad előtt. Az egyik lassabb szám közben az énekes azt kérte, hogy mindenki világítson a telefonjával, és lekapcsoltatta a fényeket. Még most is ráz a hideg tőle. A következő koncertet nagyon vártuk. Még sosem láttam a Sisters of Mercy-t élőben. Most már inkább azt mondom, bárcsak ne láttam volna őket. Vagy ne most. Régen biztos volt valami tűz bennük – ilyen zenével kizárt, hogy ne lett volna – de ebből már semmit sem lehetett érezni. Se kivetítés, se duma, se lelkesítés, csak szép sorjában lenyomták a slágereket, mintha muszáj lenne. Az emberek fele szép lassan elszivárgott, mi tisztességből végigültük, ők tisztességből végigjátszották, egyébként albumminőségben, de nagy csalódás volt. A koncert után még bent maradtunk kicsit, de bulizni már nem nagyon volt erőnk 3-4 óra alvással a hátunk mögött. Melasz szerencsés alvó. Ő simán elaludt a svéd technóra, nekem nem sikerült. Előtte még megkérdezte, hogy ezek békák, vagy zene? Mert, ha zene, akkor tök jó. Ennyit a svéd techno-ról, de ettől függetlenül tényleg jó. A gond az volt, hogy egy idő után nem csak a monoton zene zavart, de a szomszéd sátorban lakó negyvenkilós srác is elkezdett hisztizni valami papírokról, és a barátai ahelyett, hogy elküldték volna... aludni, csak lemondóan mondogatták, hogy ja-ja. Mikor Takony végre kihisztizte magát, a másik oldalról megtudhattam, hogy aki épp üvöltözik, egy harmincnyolc éves pank, és neki is van gyereke, meg a másiknak is, de „látod, Hans, csak neked nincsen, meg különben is engem semmi nem érdekel”. Ezt követően pank nótákat kezdtek el énekelni. Feltehetően Hans-szal, de ez sem volt elég. Reggel nyolckor ugyanezt folytatták cd-ről. Valószínűleg azért néha elájultam az álmosságtól, de valami mindig felébresztett. Összességében azt gondolom, aznap sem aludtam többet 3 óránál. Másnap viszont fontos volt hamar felkelni, mert az egyik legérdekesebbnek ígérkező koncert 12:20-kor kezdődött. A koreográfia ugyanaz. Reggeli nutella-kolbász-paradicsom, zombifogmosás, rajzoljunk arcot magunknak. Az egy külön bejegyzést érdemelne, hogy hogyan lehet az előző nap vásárolt ruhácskámban elegánsan kiszállni a sátorból. Elárulom, sehogy. 

Folyt köv. a második nappal... Csókolom!

Helló Kedveskéim! Rég nem hallottatok rólam. Megint eltelt egy hónap, és én szinte észre sem vettem. Vagy inkább annyi minden történt, hogy nem tűnt fel, hogy közben mennyire szalad az idő. Csak akkor eszmélek fel, mikor már másodszorra jönnek a 4 hetente hajat vágató (férfi) vendégek. Mert hála az égnek, visszajönnek…. Most olyan szerencsés vagyok, hogy enyém az egész lakás. A lakótársaim hazautaztak két hétre, és végre nem esik az eső, így kellemes nyári napsütésben kezdhetek neki a blogírásnak az erkélyen.

Néhány kép Berlinről, csak úgy

Az elmúlt 3-4 hétben voltam felolvasáson, elmentem a Pride-ra, és nagyon jól éreztem magam. Kiolvastam egy nagyon jó könyvet angolul,  és voltam párszor vacsorázni Berto-ékkal, és egy sörfesztiválra is kimentünk, ahol találkoztunk egy csomó emberkével, akik egy csomó féle országból  jöttek, és nagyon élveztem. Gond nélkül váltott mindenki olaszról németre, vagy angolra, attól függően, ki-melyik nyelvet értette a társaságban. Ok, én még nem beszélek olaszul, de hallani is olyan jó volt…

Aztán jött a fesztivál. Már jó pár hónapja meg voltak a jegyek, úgyhogy nem volt kérdés, ki kellett buliznom a munkahelyemen két nap szabadságot. Végül másfél lett belőle, de így is jó volt. Pénteken még dolgoztam egy kicsit, aztán hazaszaladtam a táskámért, és mentem vissza a vasútállomásra.

A jegyem az ICE-re szót. Találtam is egy jó helyet egy fülkés vagonban. Két óra kellemes vonatozás várt rám, egyenesen Hildesheim-ig, átszállás nélkül. Kényelmesen elhelyezkedtem, a fülemben szólt az Absolute Body Controll, és Berlint elhagyva egy gyönyörű szélerőműtelep mellett a vonat ritmusa, és a szélkerekek forgása is tökéletes harmóniában voltak a zenével (Sorrow – Trisomie 21 remix). De nem én lennék, illetve nem lenne velem Blamaj kisasszony, ha valami nem szakította volna meg ezt az idillt. Feltűnően sokat beszéltek a hangosbemondóba, ezért kivettem a fülhallgatót. Attól a perctől fogva tudtam, hogy a legutálatosabb német szó a Verzögerung. Ha ezt halljátok egy német vasútállomáson, vagy vonaton, nem fogtok örülni, ez biztos. A lényeg az, hogy valami miatt kimarad két állomás, és az egyik természetesen Hildesheim. Kedves utasok, szálljatok át Wolfsburg-nál a regionális vonatra, ami természetesen minden bokorban megáll. Így lesz a kétórás utazásból… ki tudja mennyi. A felgyülemlett feketeruhás horda gigantikus méretű táskákkal sikeresen átrohant 8 vágánynyi távolságot, és már majdnem megnyugodhatott volna, ha a kijelzőn hirtelen el nem tűnik a Hildesheim felirat. Helyébe egy még ismeretlenebb város (?) neve került, és az arcokra kiült a rémület. Hova megyünk? Útközben azért kiderült, hogy az irány legalább jó, de ismét az a rohadék Verzögerung… valahol át kell szállnunk egy buszra. A vasutasok sikeresen átterelték a népet a buszhoz. Egy vonatnyi népet, egy buszhoz.  Sebaj, én felfértem. Egy bácsi beengedett maga mellé az ablakhoz, mondván, én elég keskeny vagyok, beférek hátizsákostul. Kiderült, hogy ő már egy órája vár a buszra, nekem szerencsém volt, 10 perc múlva indultunk. Olyan kis falvakon mentünk át, ahol minden ház ugyanabból a vörös téglából épült, a renitensebbek az új házaknál már kissé sárgás árnyalatú téglát használtak. Aztán végre megérkeztünk. Itt már csak a fesztiválbuszt kellett megvárnom, és már ott is voltunk a helyszínen. Kint a városhatárban, egy repülőtéren. Mire odaértem, már 10 óra is elmúlt. Kb. másfél órát késtem a vonatos kaland miatt. Fél óra mászkálás után találtam egy kisebb szabad területet a kempingben. Szemben vele volt egy kb. 3 méter magas zászlórúd, amin egy rózsaszín plüssmalac lógott. Jó útjelzőnek bizonyult. Felvertem a sátram, és vártam, mikor érkezik meg Melasz barátnőm Pestről, aki egy heroikus autóutat vállalt be egyedül a fesztivál kedvéért. A táskámban volt egy doboz Berliner Pilsner, hűtőtáskában. Ez segített a várakozásban. Melasszal folyamatosan próbáltuk tartani a kapcsolatot. Utolsó bejelentkezésekor még este 10-et muatott a GPS érkezésnek. Na, ez már akkor megdőlt, mikor én megérkeztem. Végül fél  12 körül telefonált, hogy a parkolóban van. A kassza, ahol a karszalagot át lehet venni, éjfélkor zárt. Kicsit izgultam, mi lesz, de legalább már mindketten a „helyszínen” voltunk. Még mielőtt Melasz odaért volna, én elindultam felfedezni a terepet. Fura volt, hogy olyan kicsi konténer volt kitéve a karszalagoknak, semmi extra felirat, ezért elindultam a kifutópályán az ellenkező irányba. Egyébként is arra voltak a nagyobb fények, tehát a nagyszínpad, és a kajás-piás-kirakodóvásáros rész. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre nagyobb a tömeg. Az emberek kis gurulós kocsikkal húzzák a kemping felszereléseket, néhány karton sört, és még ki tudja miegymást. Így találtam meg a főbejáratot. Kiderült, hogy a busz az egész terület másik oldalán tesz le. Megkérdeztem egy biztonsági őrt, hogy akit GPS hoz, az hová érkezik, azt mondta, a főbejárat felé eső parkolókba. Megnyugodtam. Kár volt. Melasz olyan messze sikerült megálljon az egésztől, hogy csak autókat látott, de semmi tájékozódási pontot. Éjfél körül már az emberek sem mozogtak annyira, úgyhogy jobb híján egy kerítés, és egy épület alapján próbáltunk navigálni, hogy merre is kéne jönnie. Éjfélkor bezárt a kassza. Melasz jegye nálam, a karszalagot csak ő tudja átvenni. Megkérdeztem egy biztonsági őrt, aki egy kedves ötvenes bácsi volt bajusszal, hogy ilyenkor mi van. Azt mondta, nyitva hagynak egy kis kasszát a későknek. Megnyugodtam. Kár volt. Melasz kevergett, de nem talált. A kis kassza is bezárt. A biztiőr bácsi látva, hogy már eléggé összeszakadtam, és a söröm is elfogyott, odajött, és azt mondta, ha megjön a barátja, mutassák meg a jegyet, és beengedik, majd holnap reggel felveszik a szalagot. Megnyugodtam. Jó volt. Még kb. ötször telefonáltunk egymásnak, aztán felnéztem, és megláttam a holdat. Basszus, a hold. Még egy telefon. Melasz, ha szemben állsz a kerítéssel, gyere jobbra! Kövesd a holdat! Még negyed óra, és végül oda is ért. A biztonsági őr bácsi kétszer odajött, de nem szólt már hozzám. Csak megállt mellettem, és nézett abba az irányba, amerre én. Kedves volt tőle…

Éjjel 1-re bejutottunk, elmásztunk a malacig, és megbeszéltük, hogy Melasz sincs egyedül. Az ő szerencsétlen-bajkeverő énje: Petit Malőr. Jól meg voltak Blamaj-zsal. Üdv innen is, Malőr kisasszony! Út közben egy valószínűleg francia srác állított meg minket beszélgetni. Rácsodálkozott, hogy csak most jöttünk, és hogy még most akarunk sátrat verni, ezért gyorsan fel is ajánlotta, hogy az ő sátruk itt van erre, itt lehet aludni… de azért inkább tovább mentünk az én sátramhoz. Éjjel ég megettük a regimentnyi karajos szendvics egy részét, amit Melasz anyukája csomagolt az útra, ittunk még egy sört, és olyan 4 körül már le is feküdtünk aludni. Másnap fél 9 körül keltünk. Találkoztunk a szomszédokkal, Takonyékkal, de legyen ennyi elég mára…

Hamarosan folyt. köv. a fesztiválélményekkel…

Csókolom!

Sokszor nehéz nekiállnom írni, mert amikor épp kedvem lenne hozzá, vagy csak úgy pörögnek a mondatok a fejemben – mondjuk utazás közben, vagy a munkahelyemen – akkor nem mindig van rá lehetőség, hogy azt a gyakran elég hosszú monológot valahogyan lejegyezzem. Lehet, hogy kéne egy diktafon, de azzal elég hülyének néznének a villamoson, vagy egy füzet, amit hirtelen elővehetek, ha jön az ihlet. Persze, ha úgy kezdek el írni, hogy nincs kedvem, csak időm, szerencsére az esetek nagy részében szépen visszajönnek a történetek. Ebben a kicsivel több, mint két hétben is, mióta itt vagyok annyi minden történt, hogy nehéz összeszedni a gondolataimat. Ráadásul elég fáradt is vagyok, de egy zuhany, meg kávé majd segít, ha ismét útnak indulok ma délután.

Beköltöztem

Sok-sok év után ismét úgy éreztem, hogy rá akarok gyújtani, de nem tettem. Nem is tehettem, mert nem tudtam kimozdulni a lakásból, még Karlsruhe-ben. Sokat agyaltam azon, hogyan is kéne megoldani a költözést (a Google térképe szerint) háztól házig 727 km távolságba. Végül a hivatalos csomagszállítás tűnt a legjobb megoldásnak…. Akkor még. Szépen becsomagoltam az életem 4 db 5-10 kg közötti csomagba, egy 70 literes túrahátizsákba, és egy bőröndbe. Még szerdán elbúcsúztam a kollégák egy részétől Ettlingen-ben, vittem nekik túrórudit, amit otthonról hoztam hűtőtáskában. Nem volt épp a legvidámabb pillanat. Tényleg megszerettem őket. Azt mondhatom, hogy az eddigi legjobb csapat volt, akivel együtt dolgozhattam. Itt tényleg mindenki tudott együtt, egymást segítve dolgozni, nem erőltette rád senki az idegbaját, de megkérdezték, hogy jól vagy-e, ha ferdén állt a képed. Senki nem versenyzik a másikkal, és a meleg srác is ugyanolyan egyenrangú része a csapatnak, mint bárki más. Sajnos a drágalátós DHL miatt nem tudtam másnap a másik üzletben lévő csapattól is elbúcsúzni, így rám maradt 10 db túrórudi, ami sajnos igen hamar elfogyott. Történt ugyanis, hogy a 21. században online mertem megrendelni a csomagfelvételt. Nem gondoltam, hogy ez problémát okozhat. Hát, de, okozott. Plusz 6 EUR-ért kiválaszthattam, hogy reggel 8, és du. 1 között vegyék fel a csomagokat (Utána akartam elmenni a másik szalonba). Negyed 2 körül hívtam fel az ügyfélszolgálatot először. Türelmet kértek, lehet, hogy elakadt a sofőr valahol. Fél 3 körül már kicsivel ingerültebb voltam a telefonban, főleg, hogy nem beszélnek angolul egy ügyfélszolgálaton. Ugyan értettük egymást, de angolul még jobban megy a kimért, szarkasztikus, ám határozott odaszúrogatás – persze nem azonnal, csak ha már nagyon úgy érzem, hogy leszarnak. Az este további része is így telt. Már a főbérlőm is felhívta őket, aki német, de neki is ugyanazt mondták. Nincs számuk a sofőrökhöz (hiszi a piszi), legyen türelemmel, jönni fognak. Hát, nem jöttek. Péntek reggel 7-re hívtam egy taxit, lecipeltem a dobozokat a másodikról, és elvitettem a legközelebbi posta-DHL-trafik-fénymásoló üzletbe, ami itt sok helyen van, de ez engem aznap reggel nem boldogított. Siettem vissza felkapni a táskát és a bőröndöt, és indultam is a buszállomásra, hogy aztán 8 óra helyett kicsivel többet utazzak Berlinig. Már az út elején belefutottunk egy jó nagy dugóba az autópályán, így összesen egy óra késéssel értünk a végállomásra, ami után még 20 perc sorbaállás várt rám, hogy jegyet vehessek a tömegközlekedésre, és plusz egy óra zötykölődés az S-Bahn-on. Berlin nagy, nagyon nagy.

A hétvégén már csavarogtam is egyet. Szerencsére vasárnap jó idő volt, úgyhogy tudtunk egy kicsit várost nézni a régi pesti vendégemmel, aki szintén ideköltözött, és a kollégájával. Voltunk a TV-toronyban is. Nem gondoltam, de végül is tényleg megéri kivárni a sort.

Városnézős fotók

Munka

Hétfőn megkezdődött az oktatás a munkahelyemen. Cégfilozófia, szeressük egymást gyerekek, mutasd, milyen kontyot tudsz, Linda. Igazából nem kifejezetten oktatásról van szó, mert inkább csak látni akarta a főnök, hogy mit-hogyan csinálok, és ad néhány tippet, hogy hogyan lehetne másképp, vagy (szerinte) egyszerűbben csinálni ezt-azt. Azt azért jó jelnek veszem, hogy annyira tetszik neki ahogy kontyozok, hogy felajánlotta, hogy tarthatnék vele tréningeket fodrászoknak. Kicsit ledöbbentem, mert még én is szívesen mennék tovább tanulni, meg a nyelv sem megy olyan tutin, de aztán megnyugtatott, hogy ez csak egy lehetőség a jövőre nézve, de tartsam észben azért. Showman-nek ott van ő, nekem „csak” a szakmai részt kell hozni. Meglepett, de jól esett.

A csapat itt is jó. Hárman vagyunk fodrászok a főnökkel együtt, és van 5 tanuló, aki besegít mindenbe. A másik fodrász lány egy „öreg” grufti (30 éves). Ő mondta magáról, hogy az, bár szerintem túl vidám hozzá, és persze nem ennyire „durván” sminkeli magát, de a lényeg, hogy hasonló zenéket hallgat, mint én, és nem néz rám hülyén, ha azt mondom, hogy de szép az a magasfeszültségű vezeték. Valószínűleg vele még fogok bulizni párat. A kicsik is cukik, és már elárulták, hogy örülnek nekem, szóval eddig minden pozitív. Kicsivel több vendég jó lenne, mert itt nem jönnek olyan csőstül, mint Ettlingen-ben, de bízom benne, hogy ha kész lesz az új honlap, akkor nagyobb hírverést lehet majd csinálni a szalonnak. A régivel inkább nem reklámoznék semmit.

Tüntettem

Még csak egy hete voltam Berlinben, amikor megszerveztek egy szimpátiatüntetést a Ligetvédők támogatására a berlini magyar nagykövetség elé. Szombat délután volt, úgyhogy a követség be volt zárva, és a fotót is csak a mellette lévő épület előtt csinálhattuk meg, de a lényeg, hogy elég nagy sajtót kapott, és persze sok agyatlan trollkodást is a Facebook-on. Sikerült vele jól felhúznom magam, de igazából az én hibám, tudtam előre, hogy nem kellene elolvasnom a kommenteket. Sebaj, a szándék jó volt, és ráadásul megismertem pár jó fej magyart, aki itt él, és már csináltunk is közös programokat, meg még fogunk is.

Egyébként

Egyébként még mindig széles vigyorral járom a utcákat. Kicsit olyan, mintha mindig spicces lennék. Nem annyira fogtam még fel, hogy itt élek, de nap mint nap rácsodálkozom az épületekre, vasúti csomópontokra, a művészi alkotásokra az utcán, és olyankor mindig eszembe jut, hogy "hű, itt élek Berlinben", és ez fantasztikus érzés. Már csak egy jó szobát kellene találni, mert a kezdeti egyórás menetidő a munkahelyemre, szombatra már másfél órára kúszott fel. Aki látott már engem reggel, az el tudja képzelni, milyen szenvedést okozhat ez a többi utas számára. Szóval meg kell menteni Berlint a reggeli Lindától. Minél később hagyom el a lakást, annál jobb mindenkinek. Neki is látok megint keresgélni, aztán nemsokára jelentkezem további élménybeszámolókkal.

Streetart

Csókolom