Hát, elkészült. A nagy terv, amit hónapok óta festegetek magányosan a kis szobámban, tegnap testet öltött. Négyórányi szurkapiszka, és már kész is voltunk, de minden fájdalmat megért.

Már sok-sok éve szerettem volna tetoválást, de sosem tudtam, mi lenne az, amit életem végéig magamon viselnék. Nem akarok üzenni vele semmit, nincs jelentése számomra, és nem is szerettem volna valami nagy bölcsességet felvarratni, de be sem akartam állni a sorba a baglyos, madaras, cseresznyevirágos - egyébként sokszor gyönyörű – tetoválások mögé. Inkább kivártam, míg találok olyan inspirációt, amiből kiindulva szerény képességeimmel is készíthetek egy tervet, egy kiindulási alapot. Mint oly sok mindennel az alkotás terén, a rajzolással is felhagytam egy ideje, de ez a tervezgetés arra is jó volt, hogy újra felfedezzem, milyen jó érzés is ez. Ki tudja, talán újra szokásommá válik, ám sajnos festeni sosem tudtam. Sebaj, a ceruza is tökéletesen megfelel. Remélem, visszajön majd az is, amikor nem azon őrlődöm, hogy áh, nem megy ez már nekem, hanem ugyanúgy át tudom adni neki magam, mint régen, és ahogy a táncot is élvezem a mai napig.

A terv tehát meg volt, de kellett hozzá valaki, aki átülteti a valóságba. Kerekes Csabi barátomra gondoltam először, de ő Hamburgban él, és az innen azért elég messze van. Kértem tőle tanácsot, hátha ismer itt valakit, akit szívesen ajánlana, de nem jártam szerencsével. Persze betervezhettem volna egy utazást hozzá, úgyis kíváncsi vagyok a városra, de a próbaidőm még elég hosszú, és, ha egy terv megszületik a fejemben, azt azonnal akarom. Ez nagy hibám, de így működöm. Igyekszem dolgozni rajta, de a fejlődéshez idő kell. Áhhh, a huszonegyes csapdája….

Nem tehettem mást, elkezdtem nézegetni a helyi szalonok honlapjait, és rátaláltam Ted-re. Elsősorban az volt a fontos a keresgélésben, hogy az illető tudjon egyenes vonalat tetoválni, és akvarell-hatást kelteni. Amint a példa mutatja, sikerült jól választanom, de nem is én lennék, ha nem lett volna valami meglepetés még a történetben.

A képek alapján eldöntöttem, hogy bemegyek, és megkérdezem, hogy mi-hogy megy, mennyi idő, mennyi pénz kell hozzá. Először megálltam az ajtó előtt, de túl sokan voltak bent, ezért elmentem, és ittam egy idegnyugtató forrócsokit. Tudom, hogy irreális gátlások ezek, de sajnos léteznek. Erre is jó ez a „kis kiruccanás” itt Németországban. Bátorságfejlesztés kúra. Mindenkinek ki kéne próbálnia. Egy tündéri fekete lány segített nekem először. Megmutattam a béna kis festményem, rögtön tudta, mit szeretnék, és azt mondta, ő is pont Ted-et ajánlotta volna. Éreztem, hogy jó úton vagyunk. Néztünk egy időpontot hozzá, hogy átbeszélhessük a részleteket. Szerda délben meg is érkeztem a szalonba, ugyanolyan gyomorideggel, mint az első alkalommal. Megkérdezték, beszélhetünk-e angolul, mondtam, persze, az nekem is jobb lenne. Ted nagy lelkesedéssel, és gesztusokkal magyarázta, melyik vonal nem lesz jó úgy, ahogy azt én elképzeltem, én meg folyamatosan azon gondolkodtam, milyen ismerős ez az akcentus, úgyhogy megkérdeztem, úgy mégis, honnan került erre a tájra. Naná, hogy magyar. A világ kicsi, vagy csak baromira szét vagyunk szórva benne. Innentől a kommunikációnk meglehetősen javuló tendenciát mutatott. Újabb időpontválasztás, és viszlát három nap múlva.

 Olyan gügye vigyorral, és szökdécselésekkel mászkáltam az utcán egész szerda délután, mint Pharrell Williams a Happy című számban, hogy minden szembejövő megnézett magának. Szegény bolond, de legalább boldog. Na jó, azért nem táncoltam, de szerettem volna.

És akkor eljött a nagy nap. 8-tól 3-ig meló, aztán futás a vonathoz. Totális para, és még anyukám sem küldött pálinkát a karácsonyi csomagban – tutira ott fogok meghalni. De bementem. Nyomtatványkitöltés, és egy kis várakozás után már kezdtük is. Az elején nem is fájt annyira. Egyébként szerintem egész jó a fájdalomküszöböm, de azért aggódtam emiatt is. Eleinte arra gondoltam, hogy ha ez így megy, jöhet itt még jó sok másik is a jövőben. Na, ez kb. a 2. óránál bukott meg, amikor már eléggé fáradt voltam ahhoz, hogy elkezdjen fájni, de úgy rendesen.  Némiképp oldotta a hangulatot, hogy tudtunk magyarul beszélgetni, bár nem akartam zavarni az alkotásban. Meg mocorogni sem, de mikor ilyen mondatok hangzanak el, ki az, aki nem röhögne:

Én: Kicsit ég, de gondolom, ez normális

Ted: Ne hülyéskedj, persze, hogy ég, épp szalonnát sütögetek rajtad

 Aztán persze megbeszéltük, hogy ez kicsit másképp jött le, mint aminek szánta, de szerencsére itt már pont nem az egyenes vonalaknál tartottunk, úgyhogy lehetett egy kicsit nevetni is.

A végén rajzolással, előkészületekkel együtt négy óra lett belőle, de tényleg megérte, és ez így volt jó, ahogy volt. Most itt ülök a szobámban, és gyógyulgatok. Nem fáj, nem viszket… még. De közben szól a Keluar végtelenítve, és alig várom, hogy felkerüljön a Facebook-ra egy szebb kép, is.

Ja, és végre itt is esett a hó, de kit érdekel ez most?