Olyan régen írtam, hogy már tényleg ég a pofám. De most nekiálltam, és bepótolom a lemaradásomat.

Utaztam

Jártam Stuttgart-ban, és mellette Waiblingen-ben. Utóbbiról nem sokat mondhatok, mert egy panzió néven futó munkásszállón, és egy vasútállomáson kívül nem sokat láttam belőle, de Stuttgart azt hozta, amit vártam. Nyüzsis nagyváros, szép régi házakkal, emlékművekkel, kastélyokkal és borzalmas, ám pont emiatt érdekes szocreál építményekkel. Jó lett volna, ha a véletlen oda sodor, és nem pont Karlsruhe-be, de így alakult, és így legalább biztosan tovább is állok a végén. De ezt már sokszor leírtam.

Pár kép Stuttgart-ról

Hazajöttem

(Ezt még Pesten írtam, de szerencsére Melasz barátnőm üzent, hogy vár náluk sör behűtve, és persze Túrórudi, úgyhogy végül elindultam, és éjjel már rózsaszín bicikliket fényképeztünk a Körúton nagylányos dolgokról beszélgetve. Megérte)

 Végre itthon. Nagyon vártam már. Fél év hosszú idő – bár visszatekintve három hétnek tűnik – jól esik újra találkozni a régi barátokkal, családdal, és a várossal. Persze, Etyeket is jó volt látni, szép kis falu, de egy hét pont elég belőle. Az igazi szerelem a város. A Város. Karlsruhe szépséges, ám túl nyugis hely. Habár nem itt születtem, így fél év távollét után tényleg azt mondhatom, hogy pesti lány vagyok. Mivel – egy kisebb megszakítással – már középiskolától kezdve itt éltem, azt hiszem, ezt nem vitathatja el tőlem senki. Budapest gyönyörű az összes kutyaszarral, és félbolonddal együtt. Ma csak úgy bolyongtam a belvárosban, és egy kicsit megfájdult a szívem, hogy hamarosan itt kell hagynom újra, de sajnos a várost nem vihetem magammal. Márpedig vissza kell mennem, hogy továbbvigyem, amit elkezdtem. Haladok a célom felé, és tudom, hogy az még ennél is jobb lesz. Jobb, mert a várost ugyan imádom, de az egyik ok, amiért elhagytam sajnos nem változott, és ezt már Karlsruhe-ben a képembe vágta az univerzum. Egy Budapestre tartó távolsági buszon ugyanis könnyen előfordulnak magyar utasok, akik magyarul beszélnek. Innentől lesz problémás a dolog. Ahogy elindultunk, rájöttem, hogy milyen áldás külföldön élni. Az ottani tömegközlekedésen ugyanis csak akkor értem, hogy ki-mit beszél, ha én akarom. Ha nem szeretném, egyszerűen kizárom. Na, ez az, ami a magyarral nem megy, pedig olyan erősen próbáltam…. Jön tehát a megoldás, 15 óra zenehallgatás. Ezzel nincs is gond. Van egy kőkorszaki mp3 lejátszóm, ami nemhogy útközben, de azóta sem merült le, ráadásul úgy néz ki, mint egy játéktelefon, tehát ellopni sem jut senkinek eszébe. A gond ott van, hogy néhány kedves utastárs az elfogyasztott útisörök mennyiségével arányosan lesz egye hangosabb. Maradjunk annyiban, hogy a legjobb zene is fáj, ha reggel hatkor – szerencsés esetben – kétórás szakaszokban történő alvás után maximum hangerőn üvölt a füledbe, hogy elnyomja, amikor az exrendőr, most biztonsági őr jogi nyelvezettel próbálkozva fejti ki a véleményét a német kormány menekültügyi politikájáról. Imádom, hogy nem perfekt a németem….

Ez már ismét Karlsruhe-ból írva:

Ha a csütörtök ennyire jó volt, akkor a péntek/szombatra nem is lehet szavakat találni. Délelőtt jó sokáig aludtam. Most bevallom, Emese, te ébresztettél a telefonoddal, és kb. 10 perc alatt szedtem össze magam, hogy még odaérjek, és beszélgethessünk Orsival. Ezért is voltam olyan zöld. Jó volt régi vendégekkel, és barátokkal találkozni a szalonban, de még jobb volt, hogy estére összegyűltek a csajok a szuper kis lakásban a 60-as évekből az Ó utcában, ami már annyi mindent látott, és annyi jó mulatság színhelye volt, habár csak rövid ideig laktam ott. Visszaidéztétek nekem az utolsó esték hangulatát, és azt, hogy miért is imádtam a belvárosban lakni. Meg, ahogy már tegnap privátban is megírtam néhányotoknak: Egyszer biztos lenyugszom, és örömömet lelem a kevésbé megrázóan jó élményekben is, de nekem Pest az veletek Pest... így

A szánalmasan öreglányos mennyiségű alkohol elfogyasztása után átmentünk a Kis Á-ba. Igen, arra a bulira, amit a legjobban vártam, amiről a ’Zene’ című bejegyzésben ömlengtem egy sort. Végre, nem csak 986 km távolságból hallgattam az eseményhez kitett zenéket, hanem táncolhattam, és én táncoltam is. Reggel kb. fél 5-ig. Mondjuk akkor már egy egyébként rendkívül kedves lány lenyugdíjasozott, de én akkor is élveztem. Aztán felébredtem. De minden történetet nem oszthatok meg veletek, kedves Olvasók.

Az út visszafele rendben volt. Kissé zaklatott indulás után hamar lenyugodtam, és egész emberi időben ideértünk az unokatestvérem autójával. Csak az osztrák-német határon álltunk kicsit a dugóban, de minket nem ellenőriztek sehol.

Ma azért nehéz volt visszazökkenni a munkába, és újra csak németül beszélni. Pár nap, és gondolom, visszarázódok az itteni hétköznapokba, de az biztos, hogy még jó ideig zsongani fog a fejemben ez a kis kirándulás.

Csókolom!