Ma két bejegyzést is feltöltök. Egy élménybeszámolót Berlinből, meg egy személyesebb hangvételűt. Akit csak a vidám része érdekel, az csak ezt olvassa el. Sokszor leírom, ha nyomaszt valami, de csak ritkán gondolom azt, hogy érdekelne ez bárkit is. Most viszont megint nagyot váltok, úgyhogy úgy gondoltam, itt az ideje nem csak a jó dolgokról írni. Nyilván a negatív érzelmek is befolyásolják az életem menetét, a döntéseimet, halogatásaimat, és ezek nélkül hamis lenne a kép, amit itt magamról mutatok. Kezdjük a kellemesebb résszel:

Élménybeszámoló

Kb. a hónap elején kezdtem el pályázgatni különböző fodrászállásokra Berlinben. Legnagyobb meglepetésemre többen vissza is hívtak, és csak egy valaki tette le úgy a telefont, hogy csak sok sikert kívánt. Mire eljött az utolsó munkanapom, már le is egyeztettem négy interjút, és esetleges próbamunkát, illetve egy pasi kérte, hogy akkor hívjam fel, mikor már ott vagyok. Kedden még dolgoztam 2-ig, 3-kor már indult is a vonatom Stuttgart-ba, ahonnan repülővel utaztam Berlinig. Pár éve nem repültem, úgyhogy nem volt kellemes a felszállás. Mellettem egy japán férfi ült. Gondoltam, nem kérem meg, hogy hadd szorongassam a kezét, még a végén szívrohamot kapott volna. Mikor már egyenesben voltunk, az én idegeim is kisimultak. Berto barátomék lakásában húzhattam meg magam. A barátnője kijött elém a reptérre, és minden este finom vacsorát is kaptam.

Valamiért mindenkinek a szerda lett volna jó az interjúkra, de csak hármat mertem beszorítani aznapra, mert nem tudtam, meddig tartanak majd. Az első egy kisebb magán szalon, kissé sokat beszélő, művészlélek főnökkel. Izgultam az elején, de szerencsére sikerült olyan témákat találnunk, amiről jól el tudtunk beszélgetni, így fel is ajánlotta nekem az állást, hozzátéve, hogy menjek el a többi interjúra is, és úgy döntsem el, tetszik-e a lehetőség. Mosolygósan, és két lépés után vérző sarokkal léptem ki az üzletből. Az sem segített, hogy addigra legalább 35 fok volt, és már sietnem kellett. Az útvonalakat leírtam magamnak, de egy buszmegállót mégsem találtam, így már láttam, nem érek oda időben. Telefonáltam a következő interjúztatómnak, hogy jövök, de kissé elvesztem. Szerettem volna mezitláb tovább menni, de az iroda valami ipartelep szerűségen volt, ahol lehet, hogy még több vérző sebet szereztem volna. Ők egy fodrászlánc több szalonjába kerestek munkaerőt. Olyasmi, mint otthon a Biohair. Ez volt a legkevésbé szimpatikus megoldás, de úgy gondoltam, indulásnak jó lesz, ha nem jut más. Ők azt mondták, menjek el 3 nap próbamunkára, és meglátom, tetszik-e egyáltalán amit látok. Elbúcsúztunk, és robogtam is tovább. Mivel késéssel érkeztem, úgy is távoztam. Ennek köszönhetően lekéstem a közvetlen vonatot, ami a következő interjúm helyszínére vitt volna. Időm viszont volt még, úgyhogy szaladtam az információra, ahol kinyomtatták nekem, mikor, és hol kell átszállnom. Sikeresen megtaláltam az állomást. Magas vasút, ezer ember, 40 fok. a lábaim addigra nagy piros tömböknek néztek ki. Már elöl is fájt, mivel hülyén jártam a sarkam miatt. A hangosbemondó közli, hogy a vonatom pár percet késik. Sebaj, gondoltam, csak két megálló, elvileg 6-7 perc a menetidő, belefér. Majd a hangosbemondó újra közli a pár perc késést, majd újra, és még egyszer. Gyanakodtam, hogy ebből is késés lesz, ezért már előre telefonáltam. Ok, semmi gond, jövök, amikor tudok. A pontos német vasút, aznap csak 25 percet késett, így én is negyed órával később totyogtam be a szalonba. Ez is egy lánc, de sokkal emberibb, és elejétől a végéig te foglalkozol a vendéggel, nem futószalag, viszont csak plázákban vannak. A főnöknő nagyon szimpatikus, vele is jól elbeszélgettem. Az interjú végén felajánlotta, hogy hoz nekem egy szerződést, ha szeretném. Kissé megdöbbenve, de visszautasítottam. Másnap még volt egy interjúm. Megbeszéltük, hogy ha az is meg volt, visszajelzek, hogy döntöttem.

Kifele az első utam egy patikába vezetett. 5 db vízhólyagot, sikerült produkálnom a lábujjaimon, és két vérző sebet egymás alatt a sarkamon. Beragasztgattam magam, és kissé kényelmesebben, de még mindig szarógalamb járásban indultam haza. Sabrina épp otthon volt, teljes súlyával ugrott a nyakamba, mikor elárultam neki mi a helyzet. Még rajtam volt a cipő. Nem esett jól.

Késő délután elmentünk, hogy megnézzük egy kerthelységben a magyar-portugál meccset, aztán este otthon az olasz-írt (Berto és Sabrina olaszok). A pizza, és a társaság sokkal érdekesebb volt a másodiknál.

Másnap reggel elindultam a negyedik interjúra, de sajnos valamit elnézhettem, mert ahol a térkép szerint a 17-es számnak kellett volna lennie, ott a 150-es volt. Elindultam arra, amerre csökkent a számozás, de nyolcvanakárhány után hirtelen egy másik utca kezdődött. Már nem lett volna esélyem visszaérni, így írtam nekik, hogy sajnos ez nem fog összejönni. De akkor már nem is érdekelt annyira a dolog. Az ötödiket fel sem hívtam. Így is nehéz volt a döntés. Végül az első helyet választottam, sok-sok beszélgetés, és pro-kontra lista után. Ott a főnök maga is tanár, és így több lehetőséget látok a fejlődésre, és ami a legjobb, hogy már készül egy fotóstúdió a szalon egyik szobájában, ahol meg lehet örökíteni az alkotásokat, és ha beválok, még egy fotós tanfolyamra is lehetőség nyílhat, bár ez elég távlati terv még. Berto segített egy szép elutasító levelet írni a másik helyre. Azt válaszolták, hogy sajnálják, és ha mégis új helyet keresnék, nyugodtan jelentkezzek. Azért ez így jól hangzik. Nem gondoltam, hogy ilyen simán megy majd. Jövő hétfőn, már kezdem is az oktatást. Majd csak két hét múlva dolgozhatok, addig kiokosítanak mindenből. A környéken biztos sokat fényképezek majd, mert nagyon jó hely. Olyan nyüzsis kis üzletekkel teli utcák, amit szeretek, sok jó kajálda, és egy szép kis kikötő is van a közelben.

Pénteken nem Karlsruhe-be, hanem Magyarországra repültem haza. Elvileg végeláthatatlan buszozásra, vagy vonatozásra készültem a költséghatékonyság jegyében, de kiderült, hogy a kedvenc pesti bulim pont ezen a pénteken lesz, így megint a repülést választottam. Viszonylag hamar túljutottam a csomagfeladás, átvizsgálás tortúrán, és négyszer körbesétáltam a csarnokot, úgyhogy unalmamban leültem, hogy megnézzem a telefonomon a Facebook-ot. Már épp feladtam volna a görgetést, mikor megláttam egy fotót az egyik régi vendégemről, ott, a reptéren. Rögtön írtam is neki, de gondoltam, úgyis összefutunk a sorban. Meg is láttam, mert kimagaslott a tömegből. Kiderült, hogy ő is Berlinben lakik még egy pár hónapig, úgyhogy meg is egyeztünk, hogy elmegyünk sörözni néha, meg persze a haját is levágom. A jegye egy sorral mögém szólt, viszont mellettem nem ült senki, úgyhogy indulás előtt átült mellém. Így mindjárt kellemesebb volt az út is.

A buli összességében jól sikerült, és otthon is jókat fürödtem a medencében. Kezdek tényleg németesen kinézni. Jelenleg tök szőke a hajam, és meglepően barna a bőröm. Mondjuk a németek általában a tengerparton sülnek ropogósra, én meg egy felfújható medencében, de sebaj, az Északi-tenger közel van Berlinhez, akár meg is nézhetem.

Most már pakolászok. Szerdán búcsú a kollégáktól, és a táncosoktól. Hoztam nekik Túrórudit. Csütörtökön feladom a csomagjaim egy részét, aztán pénteken két nagy táskával felülök egy távolsági buszra. Egy magyar házaspárnál fogok két hónapig lakni, és közben keresek kiadó szobát. Attól tartok, ez nem lesz olyan egyszerű, mint a munkakeresés, de két hónapnak elégnek kell lennie. Vendégágyat egyelőre nem tudok felajánlani, de ha valaki Berlinben jár, jelentkezzen be! Szívesen körbevezetem.

Kevésbé vidám folytatás a következő bejegyzésben.