Mi kell ahhoz, hogy februárra leadd a karácsonykor felszedett plusz kilókat? 4-5 hét küzdelem masszív nagyvárosi vírusokkal. Mint jó sok sorstársam, én is hetente estem vissza ebbe a torokfájós, lázas, köhögős betegségbe. Oda-vissza ragasztottuk egymásra a kollégákkal, és nyilván a vendégekkel is. Most már két hete nincs bajom, bár előtte lázasan dolgoztam, mert harmadik hete nem maradhattam otthon próbaidő alatt. De aztán a hétvégén kipihentem a dolgot, és azóta is lelkesen szedem a C vitamint, és a cinket. Gyorsan le is kopogtam, biztos, ami tuti. Egyébként nem biztos, hogy baj lett volna, ha megint kiír az orvos, mert iszonyú jó fej főnököm van, de nem akartam kockáztatni. A főnök annyira jó fej egyébként, hogy pénteken két órával zárás előtt az öt új kollégát, köztük persze engem is, megvendégelt a közelben lévő olasz étteremben. Nálunk ilyen a munkamegbeszélés. Azt hittük, a továbbképzésről lesz szó, de nem. Egyszerűen csak biztosítani akart bennünket arról, hogy habár kicsit másként mennek a dolgok, mint azt előre beharangozta, ne aggódjunk, amint visszatér az üzletvezető, aki kb. 2 hónapja beteg, lesz egy csomó tréning, meg nem kell annyiszor a telefonhoz rohannunk. Azt kifejezetten utálom egyébként. Azt mondhatom, hogy szinte száz százalékig értem az embereket – kivéve a rohadt berlini dialektust, az pokoli – de telefonban ez sokkal nehezebb. Ha még megy mellettem három hajszárító, plusz a beszélgetések, kifejezetten nagy erőfeszítést igényel egy egyszerű időpont egyeztetés is. Esküszöm, több energiát vesz ki belőlem, mint egy sajtkukac gyerek-hajvágás. A továbbképzés Hollandiában egyébként sajnos elmaradt. Valószínűleg nem volt elég résztvevő, pedig még a hajamat is narancssárgára festettem. Hálátlanok. De majd megtartják állítólag később. Most hétfőn is megyek egy hajfestős szemináriumra. Kíváncsi vagyok.

Bulik, művelődés

Azért a nagy betegeskedés előtt, meg a köztes „épp jól érzem magam” napokban volt egy pár buli is. Azért is imádom Berlint, mert itt aztán mindenféle ember van. A barátaim nagyrészt olaszok, de itt járt látogatóban egy belga ismerősünk, így vele is el kellett menni bulizni. Egy nagyon hangulatos kis kézműves sörös helyen kezdtünk, aztán átmentünk a legendás K17-be, amit ma már Nuke-nak hívnak. Mivel többségben voltak az érzékeny lelkűek, nem tudtunk sok időt tölteni az EBM-industrial teremben, pedig Berto-val nagyon szerettünk volna egy jót táncolni. Mindegy, így sem volt rossz. T-vel voltunk egy csuda helyen szaunázni. A gyógyulás érdekében, természetesen. Itt: Vabali Spa. Ami vicces, hogy itt csak meztelenül szabad a szaunákba, vagy a medencébe menni. Én először voltam ilyen helyen, de mivel mindenki más is ruha nélkül volt, így végül engem sem zavart. A németek egyébként is szeretik a pucérkodást. Gyakorolják is lelkesen, sőt, még nevet is adtak neki: freie Körper Kultur.

A pucérkodás előtt említett buliban velünk volt még Alejandra is, egy spanyol lány. Vele azóta már többször voltunk itt-ott. Pl. végre láttuk együtt Zanias-t is. Bár csak egy jó hosszú DJ szett erejéig, de végre ott tudtam lenni valahol, ahol zenél. Most épp koncertturnén van, úgyhogy valószínűleg van esély, hogy hamarosan élőben is hallhatom énekelni. Tegnap mentünk volna egy beszélgetésre Wim Wenders-szel, de úgy tűnik, nem elég 20 perccel korábban érkezni. Egy hatalmas könyvesboltban volt megrendezve, egy alagsori teremben. Oda nem lehetett lelátni, viszont a földszinten volt egy elkerített részen egy kivetítő. Ezelőtt álltak az emberek kb. ötösével, egy nagyjából 10 méteres sorban. Azt gondoltam, ez nem fog összejönni. Felmentem az elsőre. Egy folyosóról rá lehetett látni a kivetítőre. Jó sok ember volt ott is, de sikerült időben a korláthoz állnom, így jól láttam. De sajnos csak láttam. Hallani szinte semmit sem hallottam. Akinek az anyanyelve a német, biztos értette, hogy mit beszélnek, de én csak motyogást hallottam, így feladtam a küzdelmet. Viszont ez egy gigantikus könyvesbolt volt. Nyilván nem jöhetem haza üres kézzel. Vettem egy Hermann Hesse hangoskönyvet németül.  Nem mondom, hogy könnyű, de ma jó sokat hallgattam, és még fogom is szerintem. Ez a vasárnap a pihenésről szól. Fel sem kelek a fotelből. Na jó, egyszer lementem csokit venni. Ami még rosszabb, előfizettem a Netflix-re. A tévét végül nem kapcsoltam be, de így mégis el vagyok veszve. Lehet, hogy tőlem meglepő, de imádtam a Szívek szállodája sorozatot, még ha ilyen hülye magyar címet is adtak neki. A Netflix-en legálisan meg lehet nézni a két új részt, amit tavaly készítettek. Én csak az elsőt néztem meg, és mélységesen csalódtam. Minden perce küzdelem volt. Lehet, hogy jó poénnak tartották, hogy egy narrátor folyamatosan közvetíti, amit látsz (pl. Lorelei biccent, és átöleli lányát), de szerintem csak rohadt idegesítő. Miért néztem végig? Ez egy remek kérdés. 

A nagy tervek

Az előző bejegyzésben említettem néhány grandiózus tervet. Nos, az eredmények. Paraván – elkészült, esik szét, nem vagyok asztalos. Szoknyavarrás – 1 hónapja félkész. Túl szűk lett. Lehet, hogy most kéne felpróbálni, így, hogy fogytam egy kicsit. Táskavarrás – már megvettem a pánthoz az anyagot. Festés – két kis kép kész, felszögelve a falra  – olyan büszke vagyok magamra. Ha valaki meglepődött a rézvörös hajamon, mondván furcsán színes tőlem, akkor a képeken még inkább meg fog. De nem kell. Én nagyon szeretem a színeket, épp csak ruhák formájában nem. Bárhol laktam, mindig színes volt. Talán nem ennyire, de ez Berlin, itt miden megtörténhet.