Sokszor nehéz nekiállnom írni, mert amikor épp kedvem lenne hozzá, vagy csak úgy pörögnek a mondatok a fejemben – mondjuk utazás közben, vagy a munkahelyemen – akkor nem mindig van rá lehetőség, hogy azt a gyakran elég hosszú monológot valahogyan lejegyezzem. Lehet, hogy kéne egy diktafon, de azzal elég hülyének néznének a villamoson, vagy egy füzet, amit hirtelen elővehetek, ha jön az ihlet. Persze, ha úgy kezdek el írni, hogy nincs kedvem, csak időm, szerencsére az esetek nagy részében szépen visszajönnek a történetek. Ebben a kicsivel több, mint két hétben is, mióta itt vagyok annyi minden történt, hogy nehéz összeszedni a gondolataimat. Ráadásul elég fáradt is vagyok, de egy zuhany, meg kávé majd segít, ha ismét útnak indulok ma délután.

Beköltöztem

Sok-sok év után ismét úgy éreztem, hogy rá akarok gyújtani, de nem tettem. Nem is tehettem, mert nem tudtam kimozdulni a lakásból, még Karlsruhe-ben. Sokat agyaltam azon, hogyan is kéne megoldani a költözést (a Google térképe szerint) háztól házig 727 km távolságba. Végül a hivatalos csomagszállítás tűnt a legjobb megoldásnak…. Akkor még. Szépen becsomagoltam az életem 4 db 5-10 kg közötti csomagba, egy 70 literes túrahátizsákba, és egy bőröndbe. Még szerdán elbúcsúztam a kollégák egy részétől Ettlingen-ben, vittem nekik túrórudit, amit otthonról hoztam hűtőtáskában. Nem volt épp a legvidámabb pillanat. Tényleg megszerettem őket. Azt mondhatom, hogy az eddigi legjobb csapat volt, akivel együtt dolgozhattam. Itt tényleg mindenki tudott együtt, egymást segítve dolgozni, nem erőltette rád senki az idegbaját, de megkérdezték, hogy jól vagy-e, ha ferdén állt a képed. Senki nem versenyzik a másikkal, és a meleg srác is ugyanolyan egyenrangú része a csapatnak, mint bárki más. Sajnos a drágalátós DHL miatt nem tudtam másnap a másik üzletben lévő csapattól is elbúcsúzni, így rám maradt 10 db túrórudi, ami sajnos igen hamar elfogyott. Történt ugyanis, hogy a 21. században online mertem megrendelni a csomagfelvételt. Nem gondoltam, hogy ez problémát okozhat. Hát, de, okozott. Plusz 6 EUR-ért kiválaszthattam, hogy reggel 8, és du. 1 között vegyék fel a csomagokat (Utána akartam elmenni a másik szalonba). Negyed 2 körül hívtam fel az ügyfélszolgálatot először. Türelmet kértek, lehet, hogy elakadt a sofőr valahol. Fél 3 körül már kicsivel ingerültebb voltam a telefonban, főleg, hogy nem beszélnek angolul egy ügyfélszolgálaton. Ugyan értettük egymást, de angolul még jobban megy a kimért, szarkasztikus, ám határozott odaszúrogatás – persze nem azonnal, csak ha már nagyon úgy érzem, hogy leszarnak. Az este további része is így telt. Már a főbérlőm is felhívta őket, aki német, de neki is ugyanazt mondták. Nincs számuk a sofőrökhöz (hiszi a piszi), legyen türelemmel, jönni fognak. Hát, nem jöttek. Péntek reggel 7-re hívtam egy taxit, lecipeltem a dobozokat a másodikról, és elvitettem a legközelebbi posta-DHL-trafik-fénymásoló üzletbe, ami itt sok helyen van, de ez engem aznap reggel nem boldogított. Siettem vissza felkapni a táskát és a bőröndöt, és indultam is a buszállomásra, hogy aztán 8 óra helyett kicsivel többet utazzak Berlinig. Már az út elején belefutottunk egy jó nagy dugóba az autópályán, így összesen egy óra késéssel értünk a végállomásra, ami után még 20 perc sorbaállás várt rám, hogy jegyet vehessek a tömegközlekedésre, és plusz egy óra zötykölődés az S-Bahn-on. Berlin nagy, nagyon nagy.

A hétvégén már csavarogtam is egyet. Szerencsére vasárnap jó idő volt, úgyhogy tudtunk egy kicsit várost nézni a régi pesti vendégemmel, aki szintén ideköltözött, és a kollégájával. Voltunk a TV-toronyban is. Nem gondoltam, de végül is tényleg megéri kivárni a sort.

Városnézős fotók

Munka

Hétfőn megkezdődött az oktatás a munkahelyemen. Cégfilozófia, szeressük egymást gyerekek, mutasd, milyen kontyot tudsz, Linda. Igazából nem kifejezetten oktatásról van szó, mert inkább csak látni akarta a főnök, hogy mit-hogyan csinálok, és ad néhány tippet, hogy hogyan lehetne másképp, vagy (szerinte) egyszerűbben csinálni ezt-azt. Azt azért jó jelnek veszem, hogy annyira tetszik neki ahogy kontyozok, hogy felajánlotta, hogy tarthatnék vele tréningeket fodrászoknak. Kicsit ledöbbentem, mert még én is szívesen mennék tovább tanulni, meg a nyelv sem megy olyan tutin, de aztán megnyugtatott, hogy ez csak egy lehetőség a jövőre nézve, de tartsam észben azért. Showman-nek ott van ő, nekem „csak” a szakmai részt kell hozni. Meglepett, de jól esett.

A csapat itt is jó. Hárman vagyunk fodrászok a főnökkel együtt, és van 5 tanuló, aki besegít mindenbe. A másik fodrász lány egy „öreg” grufti (30 éves). Ő mondta magáról, hogy az, bár szerintem túl vidám hozzá, és persze nem ennyire „durván” sminkeli magát, de a lényeg, hogy hasonló zenéket hallgat, mint én, és nem néz rám hülyén, ha azt mondom, hogy de szép az a magasfeszültségű vezeték. Valószínűleg vele még fogok bulizni párat. A kicsik is cukik, és már elárulták, hogy örülnek nekem, szóval eddig minden pozitív. Kicsivel több vendég jó lenne, mert itt nem jönnek olyan csőstül, mint Ettlingen-ben, de bízom benne, hogy ha kész lesz az új honlap, akkor nagyobb hírverést lehet majd csinálni a szalonnak. A régivel inkább nem reklámoznék semmit.

Tüntettem

Még csak egy hete voltam Berlinben, amikor megszerveztek egy szimpátiatüntetést a Ligetvédők támogatására a berlini magyar nagykövetség elé. Szombat délután volt, úgyhogy a követség be volt zárva, és a fotót is csak a mellette lévő épület előtt csinálhattuk meg, de a lényeg, hogy elég nagy sajtót kapott, és persze sok agyatlan trollkodást is a Facebook-on. Sikerült vele jól felhúznom magam, de igazából az én hibám, tudtam előre, hogy nem kellene elolvasnom a kommenteket. Sebaj, a szándék jó volt, és ráadásul megismertem pár jó fej magyart, aki itt él, és már csináltunk is közös programokat, meg még fogunk is.

Egyébként

Egyébként még mindig széles vigyorral járom a utcákat. Kicsit olyan, mintha mindig spicces lennék. Nem annyira fogtam még fel, hogy itt élek, de nap mint nap rácsodálkozom az épületekre, vasúti csomópontokra, a művészi alkotásokra az utcán, és olyankor mindig eszembe jut, hogy "hű, itt élek Berlinben", és ez fantasztikus érzés. Már csak egy jó szobát kellene találni, mert a kezdeti egyórás menetidő a munkahelyemre, szombatra már másfél órára kúszott fel. Aki látott már engem reggel, az el tudja képzelni, milyen szenvedést okozhat ez a többi utas számára. Szóval meg kell menteni Berlint a reggeli Lindától. Minél később hagyom el a lakást, annál jobb mindenkinek. Neki is látok megint keresgélni, aztán nemsokára jelentkezem további élménybeszámolókkal.

Streetart

Csókolom