Szörnyű, hogy mit össze tudok üzletelni saját magammal. Ez általában a felkeléssel kezdődik. Előző este szépen átgondolom, mit kéne megcsinálni másnap délelőtt (egyik héten 10-kor, másik héten 11-kor indulok dolgozni), illetve este, ha hazajöttem. Általában azt is átgondolom, hogy mit nem csináltam még mindig meg, ezért a lista folyamatosan elég hosszú. Ekkor mindig megfogadom magamnak, hogy holnap aztán tényleg felkelek, és tornázok, és stb. Na, ebből általában az lesz, hogy csörög az ébresztő negyedóránként, és én folyamatosan próbálom meggyőzni magam arról, hogy fel kéne kelni. Szerintem Blamaj kisasszony az, aki ilyenkor ellent mond. Ez rá vall. Egy átlagos beszélgetésünk:

[07:00 Kellemes ébresztőzene a telefonból]

Blamaj: Aaaaanyáááááááád! (halk elnyújtott nyüszítés szerű hangon)

Én: Ok, de csak negyed órát

[07:15 Újabb ébresztő]

Blamaj: Tudom, tudom, csak még egyet, olyan jó meleg van itt a takaró alatt. Jó választás volt, gratulálok.

Én: Nem kéne, mindig itt rontjuk el. Most már tényleg fel kéne kelni. Annyi mindent meg kéne csinálni.

[07:30 Újabb ébresztő – ezután már csak 8-kor fog csörögni]

Blamaj: Hogy lehetett ez negyed óra, csak most csuktam be a szemem.

Én: Basszus, ez nehéz lesz, de még van időm addig, míg el kell kezdenem készülődni. Tornázni még tudnék. A paraván befejezése már nem fér bele. Nem baj, ahelyett megnézem azt az e-mailt, amit egy hete meg kellene. Meg egyébként is tök ciki vagyok.

Blamaj: Áhh, a torna még belefér, de olyan fáradt vagyok. Hülye REM fázis, vagy mi.

[08:00 Ébresztő]

Blamaj: Nyhüfff (kinyúl a telefonért, és benyomja a szundit)

[08:10 Szundi-ébresztő]

(Blamaj kinyúl a telefonért, és kinyomja a csörgést)

Én: Nyhh

[09:00, páros héten 10:00 Újabb ébresztő]

Én: Basszus, remélem, a reggeli még belefér, basszus, még hajat is kell mosnom. Miért csinálom ezt mindig? (hisztérikus mozdulatokkal tépem le magamról a takarót, és kászálódok fel a matracról)

Ezután rendszerint a szoba és a fürdőszoba közti futkározás közben harapok egyet a reggelimből, a kávéscsészémet rendszerint a fürdőszobában (a lakótársam szerint a klotyóban) felejtem, mert amíg a szemedet fested, vagy hajat szárítasz, igenis lehet kávét inni.

A tegnapi nap üzletelése: Viszonylag korán keltem. Nem teljesen magamtól. A lényeg, hogy olyan 8 körül már ücsörögtem a fotelban, néztem a vonatokat, és instant Pho levest szürcsöltem, mert marhára fájt a torkom. Ezalatt az egy hónapja félkész paravánra gondoltam, valamint az e-mail-re, amit meg kéne nézni, plusz a mosott ruhákra, amik az ágyamon hevertek. Úgy okoskodtam, hogy ha ezt most megcsinálod, akkor már csak az marad estére, mikor hazaérsz a munkából, és hű, de ügyes leszel. Na, ebből az lett, hogy még 9-kor is a fotelban ültem, csak egyre vacakabbul éreztem magam, ezért elmentem az orvoshoz, aki kiírt egész hétre. Ennek eredményeképpen egész nap csak aludtam, főztem egy tárkonyos csirkelevest, mert az gyógyít, meg egy turbó gyömbérteát, aminek tényleg ütnie kell. Van benne citrom, méz, és Heißer Hugo tea, ami leginkább bodza, és nagyon finom.

(Érdekes ez a magyar berögződés egyébként. Félve hívtam fel a főnökömet, hogy beteg vagyok, mert az volt bennem, hogy biztos azt hiszi, kamuzok, és ez majd rossz pont, és jól kirúgnak a végén. Pedig volt már más kollégám is beteg, és én sem gondoltam, hogy hazudik. Hiába, le kell vetkőzni ezt a ’dolgozz, amíg meg nem döglesz’ hozzáállást.)

Aztán megint a fotelban ültem. A mosott ruhák még mindig az ágyon, de sikerült őket úgy félretolnom, hogy elférjek mellettük. Cseppet bunker hangulata van, de ha nagyon megnézem, kicsit olyan is, mintha valaki feküdne mellettem. Pedig már nincs ám szükség ilyen „pótlásokra” (de erről majd később). Nem baj, a ruhák szerintem ma éjjelre is ottmaradnak, de ettől függetlenül őrült nagy terveim vannak a hétre. Már a gyógyuláson kívül. Először is elrakom a ruhákat… de tényleg… csak pár nap, és el lesznek téve. Aztán megpróbálom végre átíratni a karlsruhe-i TV-internet szerződésemet arra, aki használja. Most nekem utal, én meg tovább, de ez így elég vacak. No meg lehet, hogy bekapcsolom a tévét. Karácsonykor néztünk síugrást, meg a reptéren is a késés miatt, most meg láttam egy csomó snooker-es cikket, úgyhogy lehet, hogy az Eurosport-ra már ránéznék. Kb. másfél éve nem néztem magamtól tévét, de ezek úgy el kezdtek hiányozni. Még egy valami, amivel jól el lehet cseszni az időt. Előre is gratulálok, Linda. Nekem nincsenek szilveszteri fogadalmaim, de van egy-két dolog, amit már régóta tervezek. Pl. még pár kép a szobámba. Egyet már festettem. Mondjuk azt alvás helyett. De csak neki kellene állni… hahaha. Ugyanilyen a szoknya, és a táska is, amit már rég meg akarok varrni magamnak abból az anyagból, amit függönynek vettem, de nincs szívem szétszabni, mert annyira szép. Cserébe ott áll hónapok óta. A paravánt már elkezdtem, mert valamire szükség van, hogy az utca fényeit kitakarja az ablakból. Legalább a lenti ablak elé akarok valamit. A fentiekre esélytelen, hogy bármit is kitaláljak – illetve a kitalálással nincs gond, a megvalósítással annál inkább, amint azt a fenti pár példa mutatja. Na, meg olvasni is kéne. Érdekes, hogy ha elkezdem, alig bírom abbahagyni. Csak, hát az elkezdés…

T

Erről nem írok sokat. A lényeg, hogy Berto barátom egyszer bemutatott egy buli előtt egy barátjának, akivel aztán máskor is buliztunk együtt, meg kajáltunk többesben, és a szülinapomkor is eljött velünk vacsorázni, illetve én hívtam, mert szimpatikus volt. Aztán hazafele megkérdezte, hogy volna-e kedvem Berto-ék nélkül is találkozni vele. És volt. Szóval most van T, aki olasz, és németül beszélünk. Logikus.

Új munkahely

Jó. Most még ez is tök jónak tűnik, de legyünk pozitívak, jó. A csapat szuper. Sokkal több kolléga van, mint az előzőben. Tanulók nincsenek, ez azért is jó, mert így a legfiatalabb kollegina is túl van a kamasz ’nemtudommiabajom de az nagyon’ korszakán. Egyébként nagyon nemzetköziek vagyunk. Kezdjük pl. velem, aztán van lett, orosz, félig olasz, angol, japán és pár echte német kolléga is. A felvételi beszélgetésemen meg is jegyezte a főnök, miután felsorolta a nemzetiségeket: Én meg berlini német vagyok… unalmas, mi?

Itt szerencsére úgy néz ki, hogy nem csak duma a továbbképzés. Igaz, hogy dauer szemináriumra (amit ők Umformungnak, tehát átalakításnak neveznek, nem Dauerwelle-nek, azaz tartós hullámnak), de megyek Hollandiába. Február elején lesz. Bár utálok hajat csavarni, de ez így elsőre úgy néz ki, hogy még érdekes is lehet. Mindenesetre még egy kis tudástőke nem árt. Nem lehet mindig csak kaszabolni.

 Hó, karácsony, terror

Voltam otthon karácsonykor, de csak villámlátogatásra. 24-én hajnalban repültem. Hajnali 3 körül keltem, mert a megnövelt ellenőrzés miatt 2,5 órával előbb kint kellett lennem a reptéren. Kellett is ez az idő. Nem sokat vártam már a terminálban. Szépséges hóesésben szálltunk le, de sajnos nem nagyon maradt belőle semmi. A szüleim háza egy nádas mellett van, így én még legelésző szarvasokat is nézegethettem a meleg konyhából. A karácsonyi zabálásról csak annyit, hogy nyolcféle (!!!!!!) sütemény volt otthon szenteste, plusz a szaloncukor, és a gyümölcs. Életemben nem ettem ennyire kevés szaloncukrot karácsonykor, de van az a telítettségi szint, ahol már a kókuszos, meg a zselés sem kell. Illetve valahol titkon vágysz rá, de az a fura nyomás, ami egész lentről indul, és a szemgolyódig bezárólag tart, elég indok arra, hogy ne gurulj el a fáig, hogy lecsend róla.

Visszafele már rázósabb volt az út. Egyrészt, mert egy cuki hatéves folyamatosan rugdalta a székemet, másrészt mert volt egy kis turbulencia. Néha fent is dobálta a gépet a szél, de leszálláskor már nem csak a fel-lezötyögés volt, amit már megszoktam valamelyest. Napokig olyan szél volt, hogy a kidobott fenyők úgy sétáltak az utcán, mintha járókelők lennének. Hát ez a szél a repülőgépet sem kímélte. Körülnéztem, mindenki olvasgatott, meg beszélgetett, mintha semmi sem történne, én meg be voltam tojva, de rendesen. Azért mikor leszálltunk, a mellettem ülő angol srác kissé fejhangon jegyezte meg a barátnőjének, hogy hát, ez félelmetes volt. A pilóta is viccesen közölte, hogy ezután a fantasztikus leszállás után további jó utat kíván mindenkinek. Nos, ha úgy vesszük, tényleg fantasztikus volt, hogy egyben leértünk. Legközelebb májusban repülök – asszem – akkor azért remélem, nem fogok jobban félni, mint általában. Ha már fent vagyunk, azt imádom, de a fel-leszállás azért még mindig nem a kedvencem.

A reptérre a karácsony előtti terrortámadás miatt kellett korábban kimenni. T. arrafele lakik, és dolgozik. Szinte minden nap kint volt abban a bizonyos vásárban. Előző este együtt forralt-boroztunk ott. Másnap munka után hazafele láttam, hogy mindenki érdeklődik a hogylétem felől a Facebook-on. Volt egy kis para, mert az egyik barátomnak lemerült a telefonja, és nem tudott életjelet küldeni, de aztán ő is meg lett. Akit én itt ismerek, annak nem esett baja. Az élet viszont úgy folytatódott Berlin más részein, ahogy addig is. Másnap reggel talán az volt egy kicsit más, hogy nem beszélgettek az emberek. Mindenki kicsit elgondolkodóbbnak tűnt, de senki nem beszélt róla. T. is ugyanezt mondta, bár mikor ebédszünetben lement, sok bámészkodót látott, és rengeteg mécsest és virágot. A vendégeken sem lehetett látni semmit. Mikor valaki mégis szóba hozta, inkább arról beszéltek, hogy nem vagyunk hajlandóak félelemben élni, és ezzel én is így vagyok.

Az idióta álhírkeltés azért itt is megy. Az egyik kolléganőm valahogy kapott egy Whatssapp üzenetet, ahol valaki arról beszél, hogy egy Neukölln-i plázában robbantani akarnak. Ez már karácsony után volt. Szólt a rendőrségnek. Nap közben mutatta a képeket, hogy látod, tényleg van valami, mert le van zárva a pláza. Én épp aznap este készültem oda, de így nem mentem, viszont rákerestem, hogy van-e hivatalos infó a rendőrségnél, vagy bármerre a médiában, a bezárásról. Természetesen nem találtam semmit. Szóval néphülyítés, meg hergelés az van itt is, de az élet olyan, mint előtte volt. Berlinben élni jó, és kész!

Mikor Magyarországra a sarkvidéki hideg, ide a hóesés érkezett meg. Ma is szép mennyiséget kaptunk.