Sziasztok!

Ez a blog azért jött létre, mert az első Facebook élménybeszámolóm, és néhány levél után rájöttem, hogy nem tudom röviden elmesélni, mi történik velem mostanában. Emellett arra is jó lesz, hogy rendszerezzem a gondolataimat, tapasztalataimat, érzéseimet így, hogy egyedül nekivágtam az ismeretlennek. Nem mellesleg, páran még kérték is, hogy írjak blogot, úgyhogy íme, ez lesz a kezdet.

Egy hét telt el, hogy megérkeztem Karlsruhe-be, és habár nem történt túl sok minden, mégis olyan sokat tudnék mesélni erről a hétről. Kezdve az utazással. Az oszkáron foglaltam egy helyet egy kisbuszban. Az út elvileg 12-13 óra, de nekünk sikerült kitolni 15-re, mert a végcél előtt kb. 100 km-rel sikerült belekeveredni egy jó nagy dugóba az autópályán. Baleset volt egy építkezés mellett, ahol már eleve le volt zárva pár sáv, így teljesen megrekedtünk. A sofőrök finoman szólva is érdekesen reagáltak a dologra. Nekem elsőre az jutott eszembe, hogy talán be kellene kapcsolni a rádiót, hogy tudjuk, mire számíthatunk. Mikor már egy ideje azt hallgattam, hogy „a barmok, akik száguldoznak itt, meg játsszák a nagyfiút azt összemennek, mindegyiknek el kéne venni a jogsiját, mert ki***nak egy csomó emberrel” – úgy gondoltam, ez lehet, hogy hosszú lesz így. Fogtam a kis mp3 lejátszómat – mert nekem még van olyan, mert szeretem és nem a telefonomon hallgatok zenét – és elkezdtem szörfölni a helyi rádióállomások között. Kiderült, hogy mi a helyzet, 12 km-es dugó, egy járható sávval. Elmondtam nekik, de gyorsan vissza is dugtam a fülembe a zenét, jobb nem is foglalkozni velük. Jó magyar szokás szerint végigóbégatták a 2 óra ácsorgást, aztán szép lassan megindult a sor. A 3. óra végére eljutottunk a feloldásig. Na, mennyivel mentünk tovább? Hát persze, hogy 130-cal. Csak gratulálni tudok a következetességhez.

Közben persze bőszen sms-eztem a szállásadómmal, hogy mikor érek oda. Este 11-re sikerült. Csak annyira volt erőm, hogy lezuhanyozzak, megnézzek egy mail-t, és bezuhanjak az ágyba. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy héttel munkakezdés előtt kijövök, és lesz időm albérletet keresni, elintézni a papírjaimat, belejönni a nyelvbe, amit az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam, és kicsit akklimatizálódni. De nyilván nem így történt.  

Előző héten tudtam meg, hogy már hétfőn kezdődik egy oktatás a munkahelyemen, amin jó lenne, ha részt tudnék venni. Hát részt vettem. Egész héten, minden nap németül. De végül is hasznos volt. Egy kis festéselmélet, egy kis termékismertető, és még az én hajamat is megcsinálták, úgyhogy most már tényleg olyan szép, mint az öreg néniké, akik túl sokat használják a kék Schauma sampont. Emese, kár, hogy nem voltál itt! De a szakmai részt majd leírom levélben.

Közben azért igyekeztem albikat is nézni. Csak szobát kerestem, mert egy teljes lakás nekem egyelőre megfizethetetlen. A nagy része vissza sem írt (általában csak e-mail cím van), de volt ahol már túl öregnek találtak, vagy a környék volt elég gáz, vagy épp a tulaj külföldön volt, de ha átutalom a pénzt, elküldi a szerződést meg a kulcsot postán. Na persze. Egyet sikerült megnéznem csütörtök este. A belváros közepén, jó nagy szoba, csak épp valamiért az én szobámban lett volna a kaputelefon, és olyan kosz volt mindenütt, hogy legszívesebben azonnal elmenekültem volna. Eléggé letörve jöttem haza. Elmeséltem a tulajnak, milyen volt, erre ő felajánlotta, hogy ha szeretnék, maradhatok hosszú távra is. Hatalmas kő esett le a szívemről. Már meg is írtuk a szerződést, bejelentkeztem a városházán, ahol kaptam egy szép vastag füzetet ajándékutalványokkal, és egy heti bérletet a tömegközlekedésre. Szép gesztus, köszi Karlsruhe!

A szállást egyébként az Airbnb-n foglaltam le két hétre. Ebből a szobából ugyan ki kell költözzek, mert jön utánam egy másik lány, de van két másik szoba is a lakásban, amit ki szokott adni a tulaj, így csak kettővel odébb kell költözzek – még mindig csak ideiglenesen. November végétől kapom meg a végleges szobám, ahol most még egy amerikai lány lakik, Shelby. Itt írja a diplomamunkáját, aztán továbbáll Angliába. Néha kicsit nehéz befogadnom a nagyon amerikai stílusát, és hangerejét, de egyébként ő is aranyos. A tulaj egy nagyon nyitott, barátságos 40-es nő, Klaudia. Festőművész, és fotós, de az egyik helyi múzeumban is vezet tárlatokat. Van egy csomó múzeum, színház, és még sok minden más, de erről majd később. Sokat beszélgetünk, és elég hasonlónak tűnik a gondolkodásunk, úgyhogy azt hiszem, jó helyem lesz itt. A környék pedig nagyon jó. Közel van a belvároshoz, sőt, mondhatni ez is a belvároshoz tartozik, de mégis nyugis, mert az utcában a bicikliseknek van elsőbbsége, tehát akár egymás mellett is mehet két bicós az úton, és az autósoknak nem szabad őket megelőznie. Kérdeztem, hogy bírják ezt az autósok, de állítólag ez itt nem okoz gondot. Két dolog van a közelben, ami kicsit hangos, de az sem vészes. Az egyik a villamos, ami az ablak alatt megy el, és a házzal szemben lévő templom. Egyébként a lakás az 5. emeleten van, a tetőtérben, és nincs lift, úgyhogy ez remek sportolási lehetőség olyan feledékeny embereknek, akik valamit mindig otthon hagynak – pl. nekem.

Azt hiszem, mára ennyi infó elég is lesz. Legközelebb majd írok kicsit a városról, meg az emberekről. Legalábbis arról, amit eddig tapasztaltam. Igyekszem majd sok mindent felfedezni, és megosztani veletek! Ma este főzök a lányoknak egy kis csirkepaprikást, és rajna-menti bort iszunk mellé. Szerintem finom lesz. Holnap pedig indul a munka. Majd arról is mesélek. Fényképeket egyelőre nem tudok feltenni, mert valamiért nem ismeri fel a telefonomat a gépem, de később ezt is megoldom. Most irány a főzés. Szép estét, gyerekek!