Valaki egyszer az etyeki buszon (nagyon lassan) ezt mondta nekem: Nem kell ez a nagy pörgés, drága, le kell lassulni kicsit, nem tesz ez jót neked.  – Azt nem tudom, hogy rosszat tesz-e a pörgés, ami itt van, de most én is úgy érzem, hogy rám fér egy kis belassulás. Én így csinálom: fincsi német sör, és jó magyar synth pop (Nouelle Phenomene – mindenkinek csak ajánlani tudom)

Ez a negyedik hetem itt. Szinte hihetetlen, hogy elszaladt ez az idő. Kedd este van. Úgy néz ki, hogy szépen beáll ez a ritmus. Kedden fél napot dolgozom, a szerdám szabad. Előtte-utána munka orrvérzésig. De ma pihenek. Túl sok volt mostanában az ember körülöttem (ilyen is van), túl sok beszéd, túl sok szótanulás, túl sok mindenből. De most pihenek. Az egyetlen hasznos dolog, amit ma délután csináltam, az a tánciskolám felkutatása volt. Jelentem, megtaláltam. Szorítsatok, hogy az órarendjük is az legyen, amit a neten találtam, mert ha igaz, szerda esténként modern jazz táncra fogok járni, de még ne kiabáljuk el. (Nem mellesleg, bevágtam egy tábla mogyorós csokit is (egyszerre). Jól jön majd az a kis mozgás)

Holnap elmegyek egy nyelviskolába. Megint. Az előző nem volt jó, amit megnéztem. Az integrációs kurzusokat azoknak találták ki, akinek van 5 szabad estéje. Én nem integrálódom. Vagy nem általuk. Kár. De sebaj, holnap megpróbálom máshol. Egyébként egyre jobban megy a német. Sokat segítenek a kollégák is. Egyre többről derül ki, hogy azért kicsit beszél angolul is, meg persze a vendégekkel való kommunikáció is mindig felhoz valami újat, amit igyekszem az eszembe vésni. Persze ez most még az az időszak, amikor mindenkitől elnézést kérek, hogy nem tökéletes németséggel beszélek, erre ők megkérdezik, honnan jöttem, én elmondom, hogy Budapestről, és megbeszéljük, hogy Budapest gyönyörű város, és hogy a német nehéz az elején. Hogy mi lesz ezután, az jó kérdés. De azért bízom benne, hogy vagy a nyelviskolával, vagy az egyéb tanulással fejlődök annyit, hogy amikor egy vendég visszajön hozzám, már másról is tudjunk beszélgetni (és itt a hangsúly azon van, hogy tudjunk beszélgetni).

Egyébként volt már jó élményem. Az első héten visszajött hozzám az a kisfiú, aki az első vendégem volt a próbanapomon. Lucas, 8 éves, kicsit tud oroszul, és szereti a Minecraft-ot, de nem szereti az édességet (milyen gyerek az ilyen?). Azt pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire nyitottak és elfogadóak itt az emberek. Minden harmadik vendégem (sokból, de tényleg) úgy búcsúzik el tőlem, hogy elmondja, szívesen lát itt Németországban, és sok sikert kíván. No meg kér egy új időpontot hozzám decemberre – ez sem elhanyagolandó szempont. Ahogy az sem, hogy sok minden másképp működik itt az emberek fejében, mint otthon. Sok kisbabás vendégem mesélte, hogy egy évvel a szülés után visszamennek dolgozni. Szegény gyerek, gondolhatnánk. Csakhogy nem így van. Anya ugyan visszamehet dolgozni, de a gyereket nem dugják be valami babalerakatba, hanem még egy fél évet, vagy akár egy évet is otthon tölthet, méghozzá apával. Erre tudtommal otthon is lenne lehetőség, de itt ki is használják. Hajrá-hajrá magyar férfiak! Én csak ezt tudom mondani. Vegyetek példát a német apukákról!

Amit szintén nehezen tudok elképzelni otthon (de ne nekem legyen igazam) az pont ma történt meg. Bejött egy férfi az üzletbe. Kérdeztem, miben segíthetek. Azt mondta, Frau XY-t keresi. Megmutattam, hol ül. Ő odament hozzá, és átadta a neszeszerét, amit - mint kiderült – valahogy elhagyott az autópálya melletti pihenőben. A férfi megnézte benne az iratokat, és meglátta, hogy benne van a szalon kártyája, rajta a mára szóló időponttal, úgyhogy fogta magát, és behozta neki a táskát a pénzével, és az irataival együtt. A nő addig észre sem vette, hogy nincs meg. Ez is tanulságos, azt hiszem.

Kis szolgálati közlemény így a végére. Mivel a Nouvelle Phenomene-nek csak pár száma elérhető a youtube-on, áttértem a The Soft Moon zenekarra. Hallgassátok őket is, megéri.

Csókolom!